Hevesi Napló, 5. évfolyam (1995)
1995 / 2. szám - TÁRSADALOM - TUDOMÁNY - Koncz Lajos: Prohászka közéleti apostolsága
pláne vérségi ideológiát (abszurd dolog is lett volna tőle, a „fajilag” nem-magyartól). A következő idézet világosan megmutatja, milyen alapra kívánt építeni: falvak népét földhöz kell juttatni, a magyarság ősi erejével ragaszkodik a földhöz, s ha megveti lábát rajta, semmiféle veszedelem nem fogja kimozdítani. A hungarizmusnak is a földben van a gyökere” - idézi Gergely is Túri Bélától átvéve Prohászkát. A püspök viszont igazán nem sejthette a húszas évek kezdetén, hogy hasonló „hungarista” címek alá búvó fasiszta teóriák milyen faji és vér-mítoszokká fognak még torzulni. „ÉN NEM VAGYOK ANTISZEMITA!” A másik vádpont az előbbiekben már előrevetítette az árnyékát. Prohászka eszerint komolyan antiszemita, fajgyűlölő, tehát fasiszta lett volna. Természetesen az utóbbi kifejezés mindenképp abszurd történelmietlen visszavetítés, hiszen Prohászka közéleti működése idején fasizmus, nemzeti szocializmus még nem létezett. Az viszont igaz, hogy írásaiban, de jobbára magán-jellegű naplóiban vannak ilyesféle, antiszemitának minősíthető kitételek, főképp mai „hallásunkkal”. Tény az is, hogy az antiszemitizmus vádja ellen már a század elején, majd 1918-ban kellett védekeznie. Tette ezt az egész magyar klérus nevében is egy 1918. szeptemberi újságcikkben. Elég világosan, bár polemizálva leszögezi, hogy a magyarrá lett zsidókkal nincs probléma, de azért a magyarnak is van joga bizonyos szellemi pályákhoz, és saját keresztény világnézete védelméhez, megtartásához. Ugyanezen évben pedig egy főrendiházi beszédében is szóvá tette a vádat s ország-világ színe előtt merte kimondani: „Én nem vagyok antiszemita. Elmondhatom, hogy jó barátaim közt sok zsidó van. Fehérvárott zsidó doktorokat tisztelek. Egyike legjobb lelki fiaimnak és barátaimnak egy kikeresztelkedett zsidó. Minden derék zsidót szívből tisztelek és szeretek. De vigyáznunk kell, nehogy az antiszemitizmus vádjától félve, behunyjuk szemünket nemzeti veszedelmek előtt” (OM 22, 189; 13, 316). Egyébként az aposztrofált „kikeresztelkedett zsidó” uradalmi jószágkormányzója volt, aki egy közös pesti útjukon rosszul lett és a püspök karjaiban halt meg. Biztosak vagyunk, hogy a kicsit elmélyült, szövegeket összevető és mérlegelő, elfogulatlan elemzés meggyőződhet róla, hogy Prohászkának a zsidókkal mint fajjal semmiféle problémája nem volt. Csak azzal, amit helyenkint kisarkítással bizonyos zsidó szellemiségnek, keresztény-ellenes mentalitásnak és lelki veszélyeztetésnek érzett. Ne felejtsük el, hogy a társadalom világnézeti pluralizmusa ebben az időben még nem volt természetes. A fenti okokból Prohászkánál helyenkint találunk tehát túlzó általánosításokat - az írás, főképp a napló-jegyzetek hevületében (melyeket soha nem kívánt publikálni). De az emberszerető, mélyen humánus érzékű, mindenkivel dialógusra kész Prohászkától mi sem volt távolabb, mint a fajgyűlölet, vagy különösen ilyenre uszítás. A félreérthető vagy túlzó kitételeket a negyvenes évek iszonytató végkifejletében mindenképpen súlyosabbnak érezzük és sajnálkozva olvassuk. Viszont ha Prohászkának csak a leghalványabb sejtelme lett volna arról, hogy egyszer mi fog történni a zsidó néppel, amelyet ő is katolikus teológusként Isten választottjának tekintett (s egyeseknél épp Isten-hűségüket hiányolta), biztosan egyetlen kifogásolható, félreérthető szót le nem írt volna. Ezek egyébként semmikép sem hozhatók okozati összefüggésbe a későbbi tragikus fejleményekkel. A zsidóság iránti általános, alapvető megbecsülésének dokumentuma pl. az a 20 oldalas kézirat, amely „térítő szándék nélkül”, abban a harcos-polemikus időben rendkívüli testvéri-ökumenikus hangnemben - igyekszik bemutatni a Messiásváró zsidóságnak a Krisztusban való beteljesedést az ószövetségi ígéretek, jövendölések vonalában. A „Zsidó testvéreimhez” címet viselő dolgozat Prohászka életében nem jelent meg nyomtatásban. Schütz Antal fedezte föl a kéziratot és közölte le a gyűjteményes kiadás (OM) Iránytű című (22.) kötetében, annak utolsó darabjaként. Zárjuk le e részt és egész eszmélkedés-sorunkat - visszautalva Rónay drámai ábrázolására - azzal, hogy egy másik költői kép kifejezőbbnek, teljesebbnek és igazabbnak kínálkozik. Prohászka - a vérségi eredetében nem magyar - a magyarságot egy Széchenyi-arányú asszimiláció hőfokán tanulta és szerette a magáévá, olyan benső azonosulással és sorsvállalással, mint a magyarnak születettek közül is kevesen. 26 V évfolyam 1995. június # 2. szám
