Hevesi Napló, 5. évfolyam (1995)
1995 / 1. szám - SZÍNHÁZ - Két színészrendező az Egri Gárdonyi Géza Színházban
SZÍNHÁZ A színész, aki rendez Csendes László Baráti késztetés okából, annak ellenére megnéztem Reymond Queneau Stílusgyakorlatainak egri változatát, hogy idétlen színházvezetési viták miatt fogadalmat tettem, jóidéig nem veszélyeztetem a G. G. Sz. igazgatójának tekintélyét, lelkiállapotát személyes megjelenésemmel az egri színház épületében. Nem bántam meg, hogy fogadalmamat Csendes László kedvéért megszegtem. 0 rendezte ugyanis ezt a megírása óta mindig újabb és újabb vállalkozókat felpiszkáló darabot, — ha ugyan ez darab? — a Stílusgyakorlatokat. Queneau csaknem százszor „bolondítja végig“ a témát, ezt a háromszereplős csacskaságot: hogyan is lehet — vagy kell? — elmondani azt a banális esetet a barátomnak, vagy akárkinek, ha a buszon egy pasas folyton a bütykömre tipor, és ez az, amitől be lehet pörögni. Lehet veszekedni, vaskosakat odapofázni, és annál inkább, minél nevetségesebb az a bizonyos fickó, akinek a nyaka hosszú, a kalapján paszomány van, — az ostobasága miatt, vagy mert csak egyszerűen idétlen, ilyennek született, és ahelyett hogy meghúzta volna magát, szájaim kezdett. Az istenverés-csapás akkor dühít fel még jobban, ha két óra múlva ismét találkozol vele, ugyancsak az ötösön, ugyancsak a Szent Lázár pályaudvar előtt és megint ugyanazt csinálja. A rendezést vállaló színész, Csendes László, ezzel a megbízatással együtt kapott három színésztársat, Sala Árpádot, Venczel Valentint és Baráth Zoltánt. És kiolvasta belőlük a nagy feladatot. Gondolom, amikor a szövegkönyvet elolvasta Csendes, azzal a nyögéssel ébredt elképzeléseiből, hogy no, igen, ezt már Pesten nagy szériában eljátszották, a csontról lerágtak minden lerághatót, itt vannak a korabeli információk, hasznosítsuk azokat, minek itt erőlködni, rutinosak vagyunk mi is, majd összehozunk valamit, ha a G. G. Sz. vezetője ezt is előhúzta a ládafiából. Aztán másnap valószínűleg más elhatározásra jutott, feltámadt a becsvágya és a lelkiismerete — a kettő esetleg egyszerre — s végiggondolta az egészet. Attól kezdve, hogy ez a Queneau fene-nyugtalan egy fajta, képtelen a fenekén ülni addig, amíg egy szabályos szatírát, vígjátékot, de mindenképpen szakmailag elfogadhatót, tehát hagyományosat összegyúrjon-, csakis ezért fogja magát, leragad három hülyénél — itt, mindenkiben ő ajellem- és a mozgató erő —, és mert mindennap más színben, más rajzolatban fekszik neki a világ, vagy ő másként fekszik neki a világnak, leírja másképp, más hangsúlyokkal, más nyelven. Mintha álmodná is mindazt, amit tud. Amit tudhat az emberről, illetve azokról a seinmi-kis alakokról, mint a paszományosan ostobáról, aki nemcsak vérbően szemtelen, hanem azt is hiszi magáról, hogy a világ megteremtése miatta történt, nála kezdődik az újkori történelem és az ókoriak is csak azért lehettek a Föld hátán, mert segédanyagot szolgáltattak neki, előre ahhoz, hogy ő, ott, a Szent Lázár pályaudvarnál ezt vagy azt csinálhassa. Csendes ezt az embert, ezt az önzőt, ezt a tőről-metszett, dagadt-agyú franciát, ezt a párizsit, ezt a szellemileg alultáplált, sok-sok apró, tarkabarka tudás-elemmel, élmény-emlékkel kitömött pojácát, ezt a XX. századi senkit „leképezte“ nekünk. Beleásta magát Queneau irodalmi hagyatékába, annak a Queneau-nak a lelkivilágába, aki megélte, szatíraként megírta azt a nagy felfordulást is, amelyben a németek elől délre menekülő francia tömegek között a kiskatona és a férfiéhes asszonyság (idősebb és kövérebb is áldozatánál) kergetődzését lefesti. Személyes élménye lehetett —, annál inkább paradox az eredmény és a helyzet. V. évfolyam 1995. március hó. 1. szám 41
