Hevesi Napló, 5. évfolyam (1995)

1995 / 1. szám - TÁRSADALOM - TUDOMÁNY - Sugár István: Az egri 14. honvéd gyalogezred teljes és végleges megsemmisülése 1944–1945. III. rész

Úton a teljes megsemmisülésig

1944. október 18-án, a fejetlenség kellős közepén vagonírozott be ismételten az egri háziezred még megmaradt csoportja Egerben. A parancs úgy szólt: irány Nagykőrös és Lakitelek területe, ahol le kellett váltaniok a teljesen leharcolt egységet. „Megtettük, — írja Kelemeny Alajos visszaemlékezésében, — de nem sokáig tartott, mert a túlerővel nem bírva, Törtei, Cegléd vonalon Nógrádbercellre jutottunk. Itt volt egy magasabb német parancsnokság, mellyel távbeszélő összeköttetésben voltunk, és olyan aljasak voltak, hogy az első híradásunkra, hogy közelünkben orosz erőket figyeltünk meg, éjjel, minket nem értesítve, eltűntek! Reggel vettük észre, hogy a faluban és környékén csak az igen gyenge Nickel-csoport maradt, szemben az oroszokkal.“ Ezt követően a Nickel-csoport is elindult, megint szinte a németek utóvédjeként. így jutottak azután Balassagyarmaton keresztül Losoncra, ahol december 22-én éjjel olyan erős légitámadást kaptak, hogy „maradt is ember, meg nem is“. A legsúlyosabb veszteséget a laktanya udvarán összezsúfolt leventék szenvedték el. „Másnap reggel, — idézve ismét Kelemeny századost, — mi is, az erősen megfogyatkozott Nickel-csoport is megkezdtük a visszavonulást, természetesen ismét, mint a németek utóvédje, és Zólyomon keresztül a már romokban heverő Szliács-fürdőig jutottunk.”

Kelemeny századosnak, az egri ezred segédtisztjének a szliácsi tartózkodásuk alatt mindennap be kellett motoroznia Zólyomba eligazításra. A visszavonuló ezrednek egyetlen járműve egy ócska oldalkocsis motorkerékpár volt, melynek oly hangos volt a motorja, hogy több kilométerre meg lehetett hallani közeledését. Az út 20 km volt csupán, de mindkét oldalán szlovák partizánok által kilőtt német személy- és teherautók, valamint harckocsik szegélyezték. Ez a naponta megtett út tehát nem járt minden veszély nélkül. A lakosság javaslatára a motorkerékpár mindkét oldalára kitűztek egy- egy magyar zászlót, s így azután a szlovák partizánok soha egyetlen lövést sem adtak le rá! „Minden zólyomi utat simán megúsztam, — emlékszik vissza Kelemeny Alajos, — hála a magyar zászlóknak!“

Pár nap múltán Kelemeny Alajos százados táviratot kapott, hogy sürgősen menjen a Balatonhoz, ahol akkor nagy harcok folytak, s egy erősen leharcolt zászlóalj parancsnokságát vegye át. Ebben a vitathatatlanul nehéz és válságos helyzetben Miskey Zoltán alezredes segített rajta, aki 1942- ben zászlóaljparancsnoka volt. Tiltakozott Kelemeny százados vezénylése ellen azzal, hogy a helyettese és az iskola tüzértisztje, s mint ilyent nem tudja nélkülözni.

így azután Kelemeny Ottevénybe került, ahol bent állt a tüzériskolának két vagon különféle lőszere és robbanóanyaga. Négyüket: Kelemeny Alajos századost, Tana Zoltán tiszthelyettes fegyvermestert, a századlegényét és egy gépkocsivezetőt azzal a paranccsal hagyták vissza, hogy amennyiben a két értékes lőszerrel megrakott vagont nem tudják el vontatni addig, amíg az oroszok elérik Ottevényt, akkor robbantsák fel a két vagont, és élénken figyeljék az ellenséges harckocsik mozgásáról beszerezhető értesüléseket.

Győr már elesett, sőt Mosonmagyaróvár is, s bizony mozdony nem érkezett Ottevénybe a két vagon elvontatására. így azután nem volt mást tenniük, mint a két lőszerrel megrakott tehervagon felrobbantása. Ezt követően szélvészgyorsasággal belevágták magukat a kis négyszemélyes Fiat gépkocsiba, s egyik kézben a kibiztosított géppisztollyal, a másikban pedig az ugyancsak kibiztosított kézigránáttal elindultak Magyaróvár felé, ahol abban az időben már benn voltak a szovjet erők. Most idézek Kelemeny százados becses értékű visszaemlékezéséből: „A város előtt megálltunk és megbeszéltük, hogy minden ablak nyitva a kocsin, és ha oroszt látunk, mindenki lő és dobja a kézigránátot. A gépkocsivezetőt pedig utasítottam, hogy most képzelje magát autóversenyzőnek, ne törődjön semmivel, csak nyomja tövig a gázt, amíg a városból ki nem érünk. Azért nem szóltam nekik, hogy mi lesz akkor, ha a városban valahol egy orosz harckocsi keresztbeáll az úton !... ! Baj nélkül átrobogtunk a városon és hajnalban jelentkeztünk Rajkán az ezrednél. Megható volt az az őszinte öröm, ahogy foV. évfolyam 1995. március hó. 1. szám

35