Hevesi Napló, 5. évfolyam (1995)
1995 / 1. szám - TÁRSADALOM - TUDOMÁNY - Chikán Zoltánné drámaelemzése
CHIKÁN Z OL TÁNNÉ: Egy dráma elemzése (Farkas András: Zsuzsa és a bírák) Amint a közlemúltban napvilágot látott trilógiában (Mózes, Apokalipszis, A misztérium), Faikas András ebben a színműben is a régmúltba visz el bennünket ennek a 3000 évvel ezelőtti bibliai történetnek a feldolgozásával. Aki azonban eddigi munkáit ismeri, nem lepődik meg azon, hogy ennek a régi történetnek mondanivalója, üzenete éppúgy a mának is szól, mint trilógiája. Az időpontról így ír a szerző: “Történik háromezer évvel ezelőtt, amikor szegények, gazdagok, becsületes és jellemtelen emberek éltek egymás mellett.” Az időpont tehát nem meghatározó, mert vajon melyik kor társadalmára nem jellemző ez a körülmény? — Es a színhely? “...a perzsa birodalom fővárosa, a sah gazdag tisztviselőjének magánvillája, városszéli kisember viskója, ahol egyformán emberek élnek egymás kínzására és örömére, rendeltetésük szerint.” Ez is úgy van a világon mindenütt. — Nincs jó véleménnyel a szerző a valóban emberi együttélés feltételéről, az igazságosságról sem. A hazug, álnok bírálókat nem is nevezi néven, “hogy mindenki magára ismerjen bennük”. A bírósági helyszínt így jellemzi: “A bíróság, ahol a rágalom olyan sokszor győzedelmeskedett az igazság nevében, de most az egyszer, talán történetünk kedvéért, vagy az emberek bámulatára csődöt mondott.” A színmű a közismert bibliai történet feldolgozása. Helciás, a sah barátja és tisztviselője Babylon előkelő negyedének egyik fényűző villájában él feleségével, Zsuzsával. (Úgy érzem, zavaró a biblikus Zsuzsanna név modern, itt profánnak tűnő Zsuzsa változatának használata: megnehezíti a régi kor hangulatába való beilleszkedésünket és Zsuzsanna alakjának felidézését. Ez annál is inkább érthető, mert a közismert képzőművészeti ábrázolások mindegyikében (Tizian, Tintoretto, Veronese, Rubens, Rembrandt — hogy csak a legnagyobbakat említsük —) is a Zsuzsanna megnevezés szerepel. Helciás palotájában Jónás, a főinas, és János, a másik inas beszélgetésével indul a történet. Arról váltanak szót, hogy Zsuzsa, aki szegény lány volt, férjhez ment a gazdag Helciáshoz, de öreg férje mellett nem boldog: “...biztos, nem szeret, Mint asszony — mondják, sír sokat, De Helciásnak szót fogad” — mondja János. Belép Helciás, és méltatlankodva veszi tudomásul, hogy Zsuzsa még nincs ott, pedig már áldozás ideje van. Elküldi az inast érte, és ekkor elhangzó monológja pontosan kifejezi érzelmeit felesége iránt: “A szépségéért megveszem, Reáteszem igaz kezem, Építem házam díszéül, Minden kincsem ráaggatom, Ami a földön rang, vagyon, Hatalmam is fölékerül, Mint szent, hímzett védőpalást, az Ur előtt meg megaláz —” De a maga módján mégis szereti feleségét, és amikor Zsuzsa belép“ elfogadja dorombolását”, s megvallja: „Én megértem mindig, asszonyom — Hibát nem látok szép szívén—” Együtt mutatnak be áldozatot Jehovának. Ezután megjelenik a két bíró, Helciás barátai. Zsuzsa mosolyogva hallgatja bókjaikat, majd eltávozik: fürödni készül. — Helciás megvallja a két öregnek, hogy bizony nagyon fiatal hozzá a szép Zsuzsa. A bírók gyakorlatukból hoznak példát arra, hogy veszélyes, ha az asszonyt elhanyagolják, mert akkor előfordul, hogy az asszony “minden vágyat jónak tekint”. Nehéz igazságot tenni az ilyen ügyekben. Helciásnak mennie kell az udvari szolgálatra, de barátainak elöl hagyja az általuk kért könyveket: tanulmányozzák azokat nyugodtan. Ám alig távozik el a ház ura, a bírók félreteszik a könyveket, és — titkon remélve, hogy megvallhatják érzelmeiket Zsuzsának — külön-külön sétálni indulnak a kertbe, ahol szolgálójának, Juditnak segítségével Zsuzsa fürödni készül. — Zsuzsa elmondja JuditV. évfolyam 1995. március hó. 1. szám 27
