Hevesi Napló, 5. évfolyam (1995)
1995 / 4. szám - SZÍNHÁZ - György Ágnes: Szíki Károly rendez
bosszúból, vagy inkább félelemből, zongoratanárának, Zemlinskynek lesz kedvese. Ez a férfi csúnya kis gnóm, de énekelni és komponálni tanítja a lányt, és olyan hatással van rá, mint egy varázsló. Alma sokat komponál és sokat lép fel pódiumon. A zsúfolt, barokkos, szecessziós hangulatú Bécs nagy tehetségektől terhes, és a zsibongó szalonélet megkönnyíti tíz ismerkedést. Alma megismerkedik a zseniális zeneszerzővel Mahlerrel, és családi tiltakozás ellenére hozzámegy felelségül. Szerelmük kezdetben lángoló, a zeneszerző számtalan művet költ feleségének, az asszony pedig két kislánnyal hálálja meg a sikereket. A gyerekek nem teherbíróak, a viliódzó légkör emészti őket, és a kisebbik lány meghal. Alma ettől kezdve utálja férjét és műveit is. Idegösszeomlással pihenni utazik, s eközben megismerkedik a modern építészet egyik kiválóságával, Gropiasszal, akit Alma istenként szeret. Mindaddig, míg a viszony titkos, dúl a szerelem. Mint általában minden szerelemnél. Gropius végül is feleségül veszi Almát, és a nő neki is szül egy gyermeket, aki szintén meghal. Közben, a megszokott gazdag környezet ellenpólusaként a szegény és bohém festők világából megismerkedik Oscar Kokoschkával, akinek őrjítő képtelenségei rabul ejtik. De ez sem tart örökké és mikor Alma már férjéből és szeretőjéből is kiábrándul, ismerkedik meg a lírai lelkű Franz Werfellel, akivel együtt aztán Amerikába megy, felelsége lesz, és neki is szül egy gyermeket. Alma fellángolásait, kihűlését, rajongását, izzását, önpusztító elégését, áldozatait és önmarcan- golásait Pápay Erika fantasztikus erővel jeleníti meg. Eggyé válik a sokrétű, izgatott jellemmel, és alkotó-társa lesz a rendezőnek. A rendező viszont - úgy látszik - elbizonytalanodott önmagától, és mivel ő egyszemélyben a darab szcenikájának, látvány-sokaságának megtervezne is, — végülis lekörözi önmagát. Alma-Erika, akárcsak ha az „Egy őrült nő naplóját” játszaná, Darvas Iván teljesítményeihez hasonlítható és nincs szüksége annyi mindenre, amit Sziki az egyasszony show-ban kötelezőnek érez. Minden milliméterre jut egy látvány, egy másik ruha, más frizura, más színhely, rengeteg tárgy, kellék, díszlet, világítás, vetítés, hang és zenei effektus-, ami csaknem elvonja a néző figyelmét a központi figurától. Pedig mindez nem kellene. Nem kell ebből show-t csinálni, csak azért mert Sziki is, Pápay is jártak Amerikában és emiatt a rendező azt hiszi, hogy mindent USA-módin kell tálalni! A mono-dráma bensőséges műfaj. A színész magának vall és a közönség tudja, hogy hozzá szólnak. Az író is egy belső történést vetít ki művében, Ami zenei aláfestéssel, a dalok művészi előadásával, és Isadora Duncan-szerű táncpordukciókkal éppen elég látványos lenne. A többi mind felesleges! A közönség akkor sem unatkozott, mikor Jean-Louis Barrault felesége a nagy művésznő Madelaine Renaud az Odéon színpadán, homokba-ágyazva, riogta el félelmeit a világ és az ember pusztulásáról, tök-üres színpadon. Itt a túlzsúfoltság ördöge kísért. Szerencsére a hősnő olyan impulzív, kreatív lény, hogy nem lehet nem rá figyelni! A rengeteg (sok száz!) mellékes tényező valóban mellékessé, jelentéktelenné stilányul - szerencsére. Gratulálunk a rendezőnek és a varázslatosan újjászülető Pápay Erikának! V évfolyam 1995. december * 4. szám
