Hevesi Napló, 5. évfolyam (1995)
1995 / 4. szám - VERS - PRÓZA - Víz László: Padova
szonnégy éves, és felszentelt pap. Döbbenten nézi a szerzeteseket, egy másfajta élet hírnökeit. Nem egészen egy év múlva találkozik velük újra: mint vértanúk tetemeit hozzák haza őket Marokkóból, és a kolostor melletti Szent Kereszt templomban temetik el. A fiatal pappal különös dolog történik: megkívánja a vértanúságot. Talán úgy érezte, Krisztus szeretete kötelezi erre a végső tanúságtételre, talán így látta biztosítottnak lelke üdvösségét. Rendtársai nagy fájdalmára elbocsátását kéri, hogy ferences lehessen. Kemény elhatározás, akkor is, ma is; indoklása, végrehajtása ritkán kerüli el az értetlenséget, az emberi indulatok támadását. Még az év nyarán leteszik, a fehér talárt és felöld a szürke darócot. Bevonul noviciusnak a ferencesek olivares^ remeteségébe, és az új élet szimbólumaként új nevet vesz fel: ettől kezdve Antalnak hívják. Az újonc idő elteltével leteszi a fogadalmakat; decemberben hajóra száll, és Afrikába hajózik. De Isten nem fogadja el a felajánlott vértanúságot: valami mást kíván tőle, más utat szab eléjeMár az úton súlyos maláriát kap. Jártányi ereje sincs, amikor partra száll, továbbmenésről szó sem lehet. Társai egy keresztény családnál ápolják; végül is be kell látnia, hogy hittérítői terveit el kell halasztania, míg a hazai klíma meg nem gyógyítja. Újra hajóra szállnak; hajójukat ezúttal egy gyilkos Földközi-tengeri vihar Szicíliába sodoija. 7. Ez már igazi ferences élet, tele bizonytalansággal, fáradalmakkal, nélkülözésekkel, amit csak tökéletes igénytelenséggel, alázattal és a Gondviselésbe vetett feltétlen bizalommal lehet elviselni. Alig egy év telt el belépése óta, máris milyen messze tűntek a coimbriai kolostor oltalmazó falai, pazar csarnokai, a lágyan hullámzó zsolozsma, a Szent Kereszt templom márvány királysírjai? Messina közelében érnek partot, ahol már szintén van egy a tüneményes gyorsasággal szaporodó ferences kolostorok közül. Az itteni testvérekkel indul útnak, hogy pünkösdre Assisibe érjenek, a Porziunkulában tartandó általános káptalanra. Ezen a gyűlésen látja meg Ferenc atyát, akinek átszellemült, szuggesztív egyénisége mély benyomást gyakorol reá. Ő azonban teljes ismeretlenségben marad, az életrajzírók szerint szándékosan, alázatosságból: nem tartotta magát méltónak, hogy felszólaljon e nagyszerű közösség előtt, melynek csak rövid ideje volt a tagja; a többiek alighanem noviciusnak gondolták. A káptalan mindenkinek kijelölte a feladatát, de Antalt sem a missziósok, sem a tartományfőnökök nem kérték munkatársul. Végül is a romagnai provinciális vette magához, s miután csodálkozva hallotta, hogy felszentelt pap, a montepaoloi kolostorba küldte, hogy az ottani - többségükben laikus — szerzetesek lelkigondozását végezze. 8. A montepaoloi lás kolostor a csend és a magány helye. A magány a keresztény hatalmas nevelője. Isten közelébe viszi a lelket, csodálatosan megtisztítja a szívet, megzabolázza az egyéniség kinövéseit, felszínre hozza a hősies tulajdonságokat. A magány rendszerint a tettek előjátéka és küszöbe a választott lelkek számára, akiket az isteni Gondviselés valamilyen nagy küldetésre rendelt. Köröskörül az erdő zúg; a testvérek imával, elmélkedéssel, munkával készülnek fel igehirdető útjaikra. Antal mindenkinél keményebb önmegtagadásokat vállal; szüntelenül gyarapítja teológiai tudását, különösen nagy jártasságra tesz szert a Szentírásban. Ebben az időben történt, hogy a közeli Forliban népes egyházi gyülekezet jött össze: valószínűleg tartományi káptalan volt és papszentelés. A püspökön és világi papságon kívül megjelentek a környék ferences és domonkos szerzetesei is. A kijelölt ünnepi szónok azonban nem volt sehol. Hogy a kínos helyzetet megmentse, a ferences tartományfőnök sorra kérte a testvéreket, vállalják a szentbeszédet, de - készüledenségükre hivatkozva - mindenki kitért a kérés elől. Végül ráparancsolt Antalra: menjen V évfolyam 1995. december # 4. szám 9
