Hevesi Napló, 5. évfolyam (1995)
1995 / 1. szám - VERS - PRÓZA - Margittai Balázs: Intermezzo - életkép
A támadók minden erejüket bevetették az ütközetbe. Többen voltak, korszerűbb fegyverekkel felszerelve. Páncélozott járművel is rendelkeztek, ami végül is eldöntötte a csatát, hisz a védőknek nem volt tankelhárító fegyverük. Súlyos, véres harcban pusztultak el az utolsó emberig. ❖ ❖ ❖ Eszter és Jan magányosan ült a cella félhomályában. Egyre erősebben hallatszott az összecsapás robaja. A férfi a szakállát simogatta. Ahogy közeledett a csatazaj, egyre inkább érezte, egyre inkább tudta: ezek minket jönnek kiszabadítani! Nem engedik, hogy abbahagyjuk. A nőhöz fordult és azt mondta: — Látod, még meghalni sem lehet akármikor. Nincs még itt az ideje. Jönnek és kiszabadítanak bennünket. — Mindenesetre, egy nagy haszna végképp van a dolognak: találkoztam veled — mondta Eszter. A férfi felsegítette a nőt, és együtt odavánszorogtak az ablakhoz. Alig érték el. Jan körülbelül 180 cm magas lehetett, Eszter talán 10 cm-rel kisebb. Megfogta a derekánál és nagyon óvatosan megpróbálta megemelni, hogy kinézhessen az ablakon, bár ő sem látott különösebben sokat. Együtt néztek ki a derengésben, hallották a távoli hangokat, ahogy odakint rohannak, s megpróbálják elhárítani az egész támadást. A remélt menekülés öröme mellett érezték, hogy a véres harcnak nem lesznek győztesei, csak vesztesei. A férfi és a nő, Jan és Eszter megrendülve néztek ki az ablakon. Folytatni kell, hát persze hogy folytatni kell. Egy felsőbb erő akarja így. — Te hiszel Istenben? — kérdezte Jan. A nő válasza gyors és érdekes volt. — Igen. Most már hiszek benne. De nem ajánlom neki, hogy a színe elé kerüljek. — A férfi felnevezetett. — Na igen, érdekes Isten jósága, nem? Nagyon sajátságos. Akkor érezzük azt hogy milyen is, amikor valami végletes helyzetbe kerülünk, valami másba, mint a mindennapok, amikor el lehet hinni, hogy jó és hogy ezért teremtett minket. Ilyenkor a parancsolatok értelmüket vesztik! Itt kiderül, hogy milyen is valójában az ember, milyennek teremtette ezt a csodálatos élőlényt, ezt a két lábon járó gyilkológépet! — Tulajdonképpen a legkönnyebb az, — folytatta Jan — hogyha hibáztathatunk valakit, mondjuk egy istent. így nagyon egyszerű a dolog. Nem vagyunk bűnösök, az Isten tette, hogy ilyenek lettünk. Visszaültek. Most úgy hallatszott, hogy a támadás elakadt. A nő megkérdezte: — Mondd, mit éreztél akkor nyáron, amikor kézenfogva mentünk a tengerparton? Emlékszel talán rá... csodálatosak voltak a hullámok, s egész testünket melengette a nap! A férfi odahajolt Eszterhez és lágyan megcsókolta. A nő felszisszent, fájt a szája, de azért visszacsókolt. Most úgy érezték, hogy van idejük. Jan keze kereste Eszter testét, végigsimogatta újra és újra. Érezte rajta az ütések hegeit. Szinte látta a kezével a kék, lila, zöld, sárga foltokat. De valahogy mégis izgalomba jött, valami perverz izgalomba. Hirtelen átvillant az agyán: „Csak nem lettem szadista?“ De nem, mert nem akart fájdalmat okozni, sőt gyengéden cirógatott, simogatott. Eszternek nagyon jól esett. Úgy érezte, akár vége van az életének, akár nincs, ez most jó, és olyan régen volt már jó, akár csak pillanatokra is! Szeretkeztek. Csendben, meghitten ültek, egymást átölelve, amikor hirtelen dörömbölni kezdtek az ajtón. Mindketten megismerték a „fogdmeg“ hangját. A férfi agyába hirtelen bevillant egy lehetőség. Már 16 V. évfulyum 1995. március hó. 1. szám
