Hevesi Napló, 5. évfolyam (1995)
1995 / 4. szám - Az idő sodrában
Az idő sodrában Az ilyen folyóiratnak, mint amilyen a Hevesi Napló, sokszor és sokan megkérdőjelezik a létjogosultságát. Minek ez? A kicsinyke ország még kicsinyebb vidéke, ott is csak néhányan, ha felfigyelnek arra, amit ez a negyedévenként megjelenő, alig négyívnyi teijedelmű nyomdatermék egybehoz, kínál, megjelenít, összefoglal. Minek kell ez? - Nem késleltetem a dramaturgiai hatást, megadom rögtön a választ:- Nekünk. No de ki is az a „nekünk? Vagy ha így jobban tetszik, kik azok a „mi”, ha már minden áron a demokratikusnak tűnő többesszám mögé akarunk bújni? A további válasz: A „mi” mögött, a „mi”- ben ott szoronganak azok a kevesek, vagy sokak, akik ezen a tájon, ebben a tájban élve, akár ideszülettek, akár idefutottak máshonnan szerzett kínjaik miatt, vagy űzetve valakiktől ideténferedtek, hátha itt nyugodalmat találnak. Azaz otthont. Azoknak az egyedeknek, az egyedekből összetevődő közösségeknek szerkesztjük meg és adjuk ki negyedévenként ezt a folyóiratot, akiknél, ahol a személyiségnek értéke van. Még? Már? Nem tévedésből került egymás mellé a még és már és főleg nem véletlenül kérdőjellel. Annyi a rossz tapasztalat, annyi a rossz példa, annyi a hiány, annyi a bűn ebben a posztkommunistának nevezett magyar társadalomban, annyi a mocsok, a szenny, annyi a hamisság, annyi csörtetés, annyi értéktelen ember a közélet fórumain, hogy ezt az állapotot, ennek az állapotnak a fenntartását, el-eltű- rögetését, leplezését, a hitványságnak és a gátlástalanságnak ezt a sikeres trónra emelését valamilyen formában meg kell kérdőjelezni. Nemcsak azt kell kimondani, leírni, ami a hitványság, ami a magán- és közérdek ellen való, hanem annak ellent mondva, azzal szembehelyezkedve tiszteletre méltóvá kell tenni a személyiséget, az egyéniséget, az emberi erkölcsöt — az Istentől diktáltat -, az ember, mint élőlény és mint erkölcsi egység méltóságát. Azok ellenében, akikben mára minden kötelék fellazult; elszabadultak a szenvedélyek, indulatok, a gőg, az önzés, a hatalomvágy. Itt gyerekek ölnek meg már gyerekeket, itt a felnőttek oly mértékben hazudoznak gátlástalanul az ország színe előtt, mintha mindenre feljogosultságokat kaptak volna. Persze-persze! Alevitézlett, folyamatosan ható diktatúráktól volt és van még ma is mit örökölniök. De kérdem tisztelettel, meddig lehet még ezeket a csődbe jutott stíluselemeket — a tartalomról nem is beszélve — felhasználni? Azért, hogy a legaljasabb hatalmi ösztönöket kiélve szétziláljanak, szétzilálhassanak egy társadalmat, amely sosem volt olyan áthatottan és európaian jól szervezett? Nem anekdota, bár az lenne, amit most leírok. Pasasom — mert nem egyéb ennél a fogalomnál — kellő felfűtés után kijelentette: Boldogultam én az átkosban is, boldogultam én a negyven év alatt is- párttag voltam, vezető állású, pénzt is gyűjtöttem, mert vezető állású lehettem, kölyköm nincs, most belépek a másik oldalra, be is léptem, a szöveget ismerem, csak az előjelet kell valahogy jól kitennem, aztán minden megy tovább. Hogy a többieknek tűrniök kell-e ezt? Mi gondom vele! A pártban kell a taglétszám, akik kifogásolhatnának bármit is, azok még „flekkesebbek”, mint én vagyok. Ha kell, előimádkozom a templomban, mert tudom, mi hatja meg az embereket. így, ilyen indokkal él, hat a közösségre az, aki 45 előtt kiscserkész volt, 45 után úttörő, KISZ- es, DISZ-es, miegymás, ötvenhatban hol itt, hol ott tűnt fel — provokátornak is megfelelt, mert a többséggel tartani, ott szolgálatot teljesíteni mindig is hálás feladat, majd hosszan-hosszan sunyítgatott, szolgált fedetten, 89 után a trikolort, a fogadalmakat tisztelni kényszerült, ma is ezt teszi, de hogyan? Hitványul, mert minden pillanatban csak átmenet marad az átmenetben, szolga a hitványak lelkűidével. És mert társai légiónyian akadnak, tik képezik ma az ország fontos átlagát, meghatározó faktora ő is és légiónyi hasonmása is annak, ami rajtunk szétterpeszkedik: a bűnözésnek, a lelki és szellemi maffiának. Ezért nincs értéke az emberi életnek, ezért gyilkolnak úton-útfélen, ezért hazudoznak a lakásban, az utcán, a tereken, a közhelyeken, a legmagasabb fórumokat is lassanként behálózva olyan érV évfolyam 1995. december # 4. szám
