Hevesi Napló, 5. évfolyam (1995)
1995 / 3. szám - SZÍNHÁZ - Dr. Nyíri Iván, Erős Péter, Murawski Magdolna és Farkas András jegyzetei
tévedt a tekintetem: Westel GSM és Philip Morrw-reklámok harsogták, hogy ma már nem lehetne ugyanoda kipingálni: „Éljen a haza!” vagy „Isten áldd meg a magyart!” Aki szponzorál, az nem a hajdani, jólelkű és műértő mecénás, hanem megköveteli, hogy az ő dicsőségét zengjék mindenek. Lehetne ugyanezt durvábban is, mondjuk a színészek díszes huszárruhájának hátára vagy esetleg a homlokukra festve. Minőségileg árnyalatnyi a különbség. Amerikában ezt is lehet reklámozni: „Bérelj egy egyetemistát!” Mi pedig mintha már-már el is értük volna az amerikai álom színvonalát... A műsor folytatása is ezen amerikai álom jegyében alakult. Igaz, hogy Egerben, a legnemesebb hazafiság városában, magyar színészekkel, de amerikai musical előadásával. Már megint beugrik ez a fránya lófara-perspektíva! A díszmagyarba öltözött, kizárt, kicsapott színészek az utcán, a küszöbig eljutva, az amerikai álom vidéki Broadway-változatának színre vivői odabent. Félreértés ne essék, nem vitatom el sem a rendezést, sem a színészek érdemeit. De nekünk mindenből csak a hátulja jut? Nincs magyar dráma? Nincs sajátos színfoltunk, amivel a mi városunkról, a saját kultúránkról adhatnánk képet? Vagy nem is fontos, milyenek vagyunk! Csak uniformizálódni lehet? Hiszen akkor oly mindegy lesz, hogy New Yorkban élünk, Pozsonyban, Kijevben vagy Gyergyószentmiklóson. Ha egy tőlünk távoli világ álomfoszlányait kergetjük, mi magunk pedig megszűnünk önálló nemzet lenni... Igen, tudom, a pénzhiány. Azt is tudom, hogy kevés előadásra volt lehetőség. De ha választanom kell, és csak egy alternatívám van, magyar vagy idegen, számomra ugyanolyan egyértelmű, hogy magyar, mint hogy becsület. Van még egy dolog, amit bántónak találtam az egész ügyben. Ezt is kénytelen voltam lófara- perspektívából végignézni. Igaz, hogy színészi érdem. Igaz, hogy rendezői érdem. Am mindez halovány füstfelhő, álomköd lett volna, ha nincs a két agilis színész, akik elcsapatásuk után is ugyanolyan hévvelfolytatták az Agria Játékok szervezését, mint mikor még volt reményük arra, hogy ők is részesei lesznek az ünneplésnek. Hogy valaki majd nekik is azt mondja: köszönöm. Hálátlannak lenni nem intelligens dolog. Mások érdemeit kisajátítani, semmibe venni még kevésbé az. Ez a csepűrágó-produkció (talán megbocsátja nekem e szigorú szavakat a két jeles színész) kétszeresen is a hőskort idézte: formájában és mondanivalójában. Igaz ugyan, hogy a kapukon kívülre szorultak tűntek csepűrágónak, de nem biztos, hogy ők voltak azok. Egyszerű dolog lenne a város közvéleményére hivatkozni. Én mégse teszem. A saját nevemben ennyit: Szép volt fiúk! Köszönjük. Murawski Magdolna V. évfolyam 1995. október * 3. szám 45