Hevesi Napló, 5. évfolyam (1995)

1995 / 3. szám - VERS - PRÓZA - Víz László: Kék felhő útja

Than Van délről, Ha Tienből került a faluba. A falu mindössze nyolc házból állt, meg az iskolá­ból, ahová a környék gyerekei jártak. Éppen befejezte a tanítóképzőt; a szülei alig akarták elengedni ilyen messzire. Végül is megvigasztalta őket, hogy a lányuk nem lesz egyedül: özvegy nagynénje lakott a faluban, a bába, Nammal, a fiával. A bába kövér volt, egyszerű és jólelkű teremtés, akit a gyakorlat nem tett fásulttá: a kezei között újjászülető élet látványa őszinte áhítattal töltötte el. Nam vidám kis fickó volt, a vadon, a természet szerelmese: Nem félt semmitől - a tigristől és a mérges kígyótól sem - mivel értett a természet nyelvén. Jól mulatott unokanővére tudatlanságán, s igyekezett beavatni őt a dzsungel titkaiba. Legjobb barátja Hoan Hu, a koldus volt, aki féllábát a francia háborúban vesztette el. Hoan Hu csavaros eszében érdekes történeteket és sokféle tudnivalót raktározott el; ezekre mind megtanította Namot, meg arra is, hogy gyűlöljön minden idegent. De a gyűlölet nem ragadt a fiúra. Azt hitte, az idegenek mind olyanok, mint Pascal atya. Than Van hamar megszerette a falut, s élvezte az egyszerű emberek megbecsülését. Megszeret­te a dzsungelt is, rejtelmes veszélyeivel, a rizsföldek szelíd víztükrét, az énekelve dolgozó parasztokat. Ha kinézett a hegy lábára épített iskola ablakán, a pálmalevél háztetők fölött csodálatos látvány tárult eléje: kétoldalt az erdő sötétzöld harsogása, előtte a tenger felé nyújtózó síkság megművelt földjei bam­busz meg pálmacsoportokkal tarkítva. A tájat szinte izzásba hozta az égből áradó napsütés. Csak a dél­utánok voltak hosszúak, a nagynéni úton volt, vagy a földjén dolgozott, Nam kiment segíteni az any­jának — ha éppen nem Hoan Huval csavargóit az erdő alján. Az egyetlen utcán meleg és álmos una­lom terpeszkedett: színestollú kakasok kapirgáltak a porban, a bambusszal elkerített udvarokból malacvisítás hallatszott. Than Vannak alkalma nyílt, hogy délutáni órákat vállaljon a városban. Le My tizenkét kilomé­terre esett a falutól az Annami-hegység egyik széles és lapos völgyének ölében, erdőktől körülvéve. A városban ismerte meg Hien Trongot, aki már hat éve tanított ebben az iskolában. Hien Trong mosoly­gós, sovány és hallgatag fiatalember volt, annyira mosolygós, sovány és hallgatag, hogy Than Van kez­detben együgyűnek gondolta. De később felfedezte, hogy a soványság hozzátartozik Hien Trong egyé­niségéhez, akár a homlokába lógó haj meg a szemüveg. Felfedezte, hogy a fiú mosolya megnyugtatja; a hallgatását, mely tartalmas csenddel vette körül, kicsit nehezen szokta meg. Úgy esett, hogy több alkalommal együtt jöttek el az iskolából. Hien Trong a város túlsó szélén lakott a szüleivel, s Than Vannak is arra kellett mennie, hogy elérje a faluba vezető utat. Hien Trong tolta ilyenkor a lány kerékpárját, ő meg — minthogy nem szeretett szó nélkül bandukolni - lassanként mindent elmondott magáról. Később a fiú is rátalált a hangjára. Olykor elkísérte a lányt a városon túl is, és egyre beszédesebb lett. Ritkán beszélt a háborúról, pedig most mindenfelé arról folyt a szó. Leg­többször olyan dolgokról beszélt, amire az emberek azt mondják: filozofálás. Könyvekről beszélt, meg az igazságról, az ember jogairól, az élet céljáról, néha a művészetről és a halálról. A háborúról csak ezekkel kapcsolatban tett említést. De bármiről beszélt, Hien Trong mindig mosolygott, mindig halkan és higgadtan ejtette ki a szavakat; néha megkérdezte a lányt, nem untatja-e? Egyszer megemlítette, hogy pár év óta keresztény. Than Van igyekezett elleplezni csodálkozását. Néhány nap múlva a fiú új­ra utalt erre, egyetlen szóval. Már kint jártak a városból, rizs- és kukoricaföldek között, s az alacsony nap hosszúra nyújtotta az útszéli pálmáik árnyékát. Than Van hirtelen azt kérdezte: — És nem érzi magát árulónak?... Az mégiscsak az idegenek vallása. A fehéreké... Hien Trong felnézett a levegőbe - fecskecsapat cikázott át az út fölött - aztán portól szürke cipőit figyelte. Aztán újra felnézett és újra lehajtotta a fejét. Than Van nem tudta, mit gondoljon; egyre türelmetíenebb lett. Vagy negyedórát mentek szódanul. Felértek a dombra, ahol a fiú el szokott búcsúzni. Than Van a ke­zét nyújtotta. Hien Trong azt mondta, ma ráér. Még egy negyedórát mentek szótlanul. Akkor a fiú meg­állt és azt mondta: V. évfolyam 1995. október # 3. szám

Next

/
Oldalképek
Tartalom