Hevesi Napló, 5. évfolyam (1995)
1995 / 2. szám - KÉPZŐMŰVÉSZET - Farkas András: A Kutas-atelier
Az Ifjúsági Házban A Kutas-atelier A két Kutas - László és Agnes - meg a harmadik, Bohn János szobrai, bronz-költeményei láthatók hetek óta az Ifjúsági Ház földszinti kiállító-termében. Beszámolóm címéül a francia szót használtam, pedig mondhattam-írhattam volna azt is, hogy itt a Kutas-iskola jelentkezik. Tíz év után most újra láthatom azt a világot, amiről akkor is írtam már, de a legelső alkalommal hatott úgy rám, hogy iskoláról beszéljek, nem úgy, hogy a szóhasználattal rögtön a franciákhoz is társítsam mindazt, amit itt láttam. A Kutas-atelier azzal lepett meg engem, hogy mára már hármasban léteznek, hármassá sokszorozzák azt, amivel Kutas László anno X, évekkel ezelőtt betört a hazai élvonalba, de messze túl a határokon, egész mélységben, fel az angol királyi palotáig, Fülöp hercegig mindenesetre. Azt hirdetvén, hogy nincsenek stílusok, korszakok, kis és nagy nevek, csak művészet van és sok utánzat. És néha az utánzatok, az utánérzések el- söprik a jót, a jókat is. Vissza Kutasékhoz. Tehát ők egy atelier. Egy iskola, iskolateremtők. Abban az értelemben, hogy mindhárman ugyanazt a tematikát választják, választották, ugyanazt a pillanatot tartják feldolgozhatónak, megalkotandónak, és főként, ha a lehetőségek másra nem kényszerítik őket, vagy egyik-másikuk egyéniségét valami hirtelen számum nem szállja meg, nem borítja fel, ugyanazt a szépséget, ugyanazt a formát és kecsességet vállalják - mindhárman. Mibe is kapaszkodtam, mint alapvető élményben ezen a tárlaton? Kutas László zenélő gyereket, fiatal lánykát és fiút mintáz, akárha rokonlelkek vagy rokon gyerekek játszadozását érezné kötelességének bronzba öntetni. Ezek a gyerekek fújják a fuvolát, húzzák a vonót a hegedűn, pergetik a hárfát - milyen karcsú jószág -, verik a zongorát. Azaz, dehogy verik, nem verik, játszanak azon, megmozdítják a billentyűket, hogy elinduljon a hang a maga hódító útjára. Akadnak itt nők is, sudárak, amilyen csak a jegenye tud lenni, sudár-magasan, vagy a pálma a déli tájakon, vagy a cédrus Libanonban. Ezek a női testben leledző szépségek törékenyek, úgy hordozzák a fejüket, mintha a hajuk lombozata királyi-királynői korona helyett ülne-magasodna a fejükön. Ezek a nők nem is annyira magányosak, bár önálló szépségük és egyéniségük úgy bűvöl el igazán, - hanem inkább párologtatva, mint valami tünemény, kettesével léteznek. Egymás hatását támogatva, felerősítve. És ezek a párban elénk indázó bronztestek is csak azért tűnnének elő, mert egymásnak és nekünk el akarnak mondani valamit. Talán csak egy röpke pletykát, vagy mint Debussy teszi, egy tengerben fürdés élményét idézik vissza. Testi tartásukban kiolvashatóan azért születtek, hogy nekünk, a tartásukkal, a tekintetükkel sajátos hangsúlyt diktáljanak. Ahhoz a hanghoz, amit egymás fülébe, a fülön át, egymás leikébe akarnak eljuttatni. Még az egyedül álló nő is, ahogyan a kagylót a füléhez tapasztja, arról tanúskodik, hogy minden látvány attól kap értelmet, netán mélyebb tartalmat, ha a hang az egymáshoz fűződőket valóban egységgé ötvözheti. Paradox a gondolat, amivel ezen a tárlaton kezdtem el hosszabban játszani: a Kutas-atelier a zene bűvöletében, a hang ilyen-olyan mélységű hatása alatt, annak illusztrálására, megörökítésére, felderítésére, formához juttatásáért kezd munkába. Minden ábra, bármit is ír alá a művész, a hang előtt, a lélek hírközlése előtt áll meg, annak hódol. Mintha a sugallat és egyéb, nem-evilági közlendők fölé, mellé akarná emelni azt is, amit az emberek hangszerrel, vagy anélkül hanggá, elmondhatóvá, hallBohn János szobra V évfolyam 1995. június # 2. szám 49
