Hevesi Napló, 4. évfolyam (1994)
1994 / 1. szám - VERS - PRÓZA - Szilvás István: A rögök sohasem hagynak el
A rögök sosem hagynak el Már javában benne jártunk az őszben, amikoris kimérték azt a háromszor három holdnyi földet. Ezek a kurta parcellák eddig az agyonhajtogatott térképmásolatok kollektív helyrajzi számai mögött bújtak meg, egy-egy darabját csak a hosszú téli esték emlékezései hasították ki a közös táblából. Mint egykor- volt családi tulajdont.- Hát, itt volnánk... - torpant meg előttünk az idős paraszt- ember. Hepehupás dűlőút mentén álltunk meg, amerre csak a szem ellátott, mindenütt derékig érő gaz. A fonnyadt szárakon össze- göngyörödött leveleket himbált a szél, sóhajtására zizzenő muzsikába kezdett a jókora tábla. Az idén forró volt a nyár, a go- molyfelhőket megérintette lehel letéve! a Nap, s azok olyan kicsire húzták össze magukat, hogy még árnyékuk sem maradt. Mostanra kitikkadt, sanyarú lett a határ.- ...Itt húzódik a mesgye - mutatott a dudva sűrűjébe az öreg, tett néhány lépést befelé a tövüknél, derekuknál elpattanó szárú gyomnyövények közé, aztán visszaintett. - Itt hát, én vertem le a karót a kiméréskor. Apróra sikerült lécdarab próbálta kidugni a fejét a kórók száraz rengetegéből, olyan volt ott egyszál magában, ceruzával rótt jelekkel az oldalán, mint Dávid a Góliátok között. Mintha attól félne, hogy most éppen azért koppantanak a fejére, mert a jó oldalon áll: Dávidként töri meg a nagyot, az évtizedek előtte egybeszabott táblát.- Amott a véginél is kell lenni egynek - bökött a fejével a látóhatárt lezáró gát felé, amely mögött vékonyka ér csordogált szégyenlősen a meder fölé hajló ágak alatt.- Apátok, szegény, ha megérhette volna - sóhajtotta az öreg -, mindene volt a föld. Ez itt, ni..., s ráadásul úgy hozta a kárpótlás, 5 5 HEVESI NAPLÓ 1994. 1.
