Hevesi Napló, 4. évfolyam (1994)

1994 / 4. szám - SZÍNHÁZ - Sziki Károly: Hollywood-i magány

munkaengedélyt, dolgozni szeretnék. Ugyan, mondta... Én nagyon jól beszélek németül. Ezt is a szüleimnek köszönhettem, hogy magyarul, németül, angolul, és akkor még franciául is tudtam.

Ez egy olyan kincs volt, ugye, hogy az csuda. És erre azt mondják, hogy ugyan hát mit, hát hol akarsz te munkát kapni?

Mondom, ide hallgassatok, ha én mégis kapok állást, és visszajövök, és megmondom, hogy kaptam állást, és igazolom, akkor adtok nekem erre... Hahaha, hát persze, mondták. Ez volt de. 10-kor. Én pont 1 órakor visszamentem. És mondom, legyetek szívesek egy olyan papírt elővenni, hogy én dolgozhatom... Azt mondja, hol? Mondom a dr. Catani-nál, az volt a fogalom a városban. Én nem akartam „váróteremben" leélni az életemet. Már nem hittem el, hogy visszamegyünk Magyarországra. 4 éve voltunk távol.

Édes jó anyu írt, de nem lehetett úgy írni, hogy „ezek a büdös izék mit csinálnak", hanem ez meg az van, és minden gyönyörű otthon, minden jó most már, nagyszerűen megvannak, utóirat: igyekezzetek minél messzebbre menni!

Nagyon nehéz volt egy ideig, de hála jó istennek, igazán hála, mert az uramat is, engemet is megáldott egy teljesen kibillent humorral, és olyan dolgokon tudunk nevetni, amin mások, gondolom, sírnak.- Sikerült megőrizni ezt a fantasztikus humort?- Hát, hogy mást ne mondjak, az utolsó évekről. A férjem akkor 84 éves volt. Hazamentem egy olyan napon, amikor a nap is rossz helyen kelt fel, minden rosszul ment, fáradt és mérges voltam. Ferikém már otthon volt, leültem mellé a díványra, s elkezdtem ott énekelni, „miért kell dolgozni, minek ezt csinálni". Feri arcizma sem rezdült, csak azt mondta: „ja, fiacskám, Te is tudod, addig kell dolgozni, amíg fiatalok vagyunk". Erre majd leestem a díványról, nevettem és kész, vége a nagy tragédiának.

HEVESI NAPLÓ 1994. 4.

»9