Hevesi Napló, 4. évfolyam (1994)

1994 / 3. szám - VERS - PRÓZA - Aravári Heintz Pál versei

lágot, amit más körülmények között gazdagabbá, szélesebb alkothatott volna. Örül az életnek az unokában, a folytatásban, ha már a maga sanyarú sorsáról a férfiszemérem, a megszerzett türelem, az okossággal együtt többnyire hallgatni készteti.

Arra csak rövid példát hozhatok elő a kötetből, mennyire természetes lejtéssel szakad ki az egyéni történelemírás zengése Heintz-ből: „Engem is így hurcolt haza titkon/ a messzi nyugatról/ édesanyám valaha/ és senki se látta a jöttöm,/ mert az apám tudhatta csak a szent/ hitvesi csók igazát/ s vámtarifát hitemért egyikük sem fizetett." Nem az átkapcsolás szándékával, nem is a belemagyarázás vagy hatáskeresés okából említeném meg: Pilinszky is hazajött nyugatról, hozta a maga kínokat redőző élményeit, de míg ő felnőttként élte meg a háború iszonyatát, Heintz egészen másként, másról beszél. S mintha az alapélmény mégis azonos gyökérbőrfakadna. A táj, a ház a vidék, a helyünk a világban, amit kapunk, amit el kell fogadnunk, amit nem is harcolhatunk ki magunknak, mert testi és lelki kényszereink következménye; vagyis sors. És a sors mögött ott az Isten.

Heintz ezt is jelenti. Nem mindig röpköd a magasban. Gondjai között az ontológiai magasságok mellett a szürke lét apró banalitásai is fényt és helyet kapnak. A hang, a hangzás, a hangsúlyok itt-ott érezhető merészsége sok mindent elképzeltet velünk.

Vigasz ez a kötet azoknak, akik hisznek a tehetség mindent legyőző erejében. S ha ebben a kötetben csak az életmű töredéke jelent meg, annál inkább igazolva látjuk hitünket: minden gyötretés ellenére „a szólók szólnak". Szóltak is mindig. Piaci árusok, törleszkedők, haszonleső szókufárok ne nézzék le az ilyenfajta „trubadúrt", aki nem akart soha állami író lenni. Mert ilyen sok van manapság is. Teremtsünk értékrendet és tekintélyt az értéknek!

d. f. a.

HEVESI NAPLÓ 1994. 3.

25