Hevesi Napló, 4. évfolyam (1994)

1994 / 2. szám - VÉSŐ - PALETTA - Középkori piactér az IH-ban

i világ meseszerűsége fogta meg, az, ahogyan a természetesség színpadán, a falusi emberek, egymásról és magukról nagyjából mindent kivall- va-tudva bemutatják magukat. A francia vásári mókák, a farce-ok jutnak eszünkbe, amikor ezeket az egyszer-élt valóságokat most itt látjuk „kiterítve", ahogyan visszaidézik a Brueghel által megfestett pillanatot. Itt nincs hely annak elmesélésére, hogy a Középkori piactér, mint kiállítás itt, az IH-ban hogyan szórakoztat el minket, hiszen minden szereplőjéhez közel kell hajolnunk, fel kell fedeznünk azokat az apró mozzanatokat, amelyek a babát, a bábut, inkább azt mondanánk, az egyes embereket, személyeket a művésznő felöltözteti. Nemcsak azért, hogy a hihetőség és korszerűség kedvéért ruha legyen rajta, hanem inkább és elsősorban azért, mert Kiszely Melinda teljes alázattal hódolni akar az ember előtt, aki annyi mindent tudott a színekről, a formákról - az emberekről.

Két felvételt adunk közre a piactéri sokadalomból. Az egyik a Sánta. Falábú, két mankó támasztja, lazán odavetett rongyok fityegnek- lötyögnek rajta, két keze úgy beburkolva - talán a téli fagy miatt? -, hogy nem is látjuk, fején kendőt vetett át a szerencsétlen, haját oldalra fújja, kócolja a szél, a balszeme bandzsít is egy kicsinység és mégis: az észrevehető mosolyában ott vibrál az élet, az elevenség, az érdeklődés mások és maga iránt. Fontos ez a Sánta önmagának. Lehet-e ennél lényegesebb dolog az öntudatban? A másik az Álarcos ifjú. Aki

96

HEVESI NAPLÓ 1994. 2.