Hevesi Napló, 4. évfolyam (1994)
1994 / 2. szám - VERS - PRÓZA - Pécsi István: Beszédes betűk
Pécsi István Beszédes betűk Dokumentumregény - részlet A tudás speciális birodalmába indult portyákra. Kiköthetett a messzi időkben. Rájöhetett arra, hogy az ember írásával is önmagát óhajtotta kifejezni, s ebben a megnyilatkozásban karaktere is tükröződött. Felvillanhatott Suetonius, a képzett, az okos római történetíró arcéle. Az ókori szerző a Caesarok élete című művében megfogalmazta azt is, hogy Augusztus császár megszakítás nélkül sorjázta a szavakat, méghozzá felfelé haladó sorokban. Egyik utóda, Justinius emlékirataiban arra utalt, hogy az öregedés, illetve a betegség is befolyásolja a betűvetés milyenségét. Akkor nem döbbenhetett rá, hogy majdan ő is ezen az úton halad tovább, vállalva a fáklyavivéssel járó megpróbáltatásokat, illetve a töviskoszorút is. Ekkor értesülhetett arról is, hogy Constantin uralkodásakor már írásszakértők is tevékenykedtek. Bizonyára kuriózumként hatott számára, hogy Árpád-házi királyaink, valamint Zsigmond és Mátyás is büntették az okirat-hamisítást, s a vitás esetekben vizsgálatokat indítottak. Felrémlett előtte Camillo Baldo olasz orvos alakja is, aki azon töprengett, hogy mitárul el személyiségünk titkaiból az írás. A neves németfilozófus, Leibniz már arra esküdött, hogy ez a járható út. Megismerkedhetett a zürichi teológus, Lavater alakjával, aki a XVIII. század végén már határozottan állította, hogy a betűk lendülete, magassága, vaskossága, könnyedsége személyenként más és más. Amitó' produkált, az már íráselemzés volt a javából. Követte Flandrin abbé, aki még komolyabb összefüggésekre derített fényt. Tanítványa az a Michon volt, akit nem véletlenül titulálnak HEVESI NAPLÓ 1994. 2. 55
