Hevesi Napló, 4. évfolyam (1994)
1994 / 2. szám - KÖZÉLET - Kirilla Imre: Köszönöm
Köszönöm... Tavasz van, csodálatos tavasz. Simogat a napfény, a fűzfák millió apró halványzöld rügyet nyújtanak az ég felé. A jácintok pompás illata életre kelti a megdermedt méhecskéket. Köszönöm... Apró, töpörödött anyóka, kezében bot. Sietni próbál, mert a busz jön. Őt méter van talán hátra, a vezető' nem vár. Mutatja, majd érkezik a következő. Hatalmas füstfelhőbe burkolózva tovaporzik. Köszönöm. Valaha jobb napokat látott. Mára csak annyija maradt, ami magán van. Járja a várost, fejből tudja, hogy melyik kukában lelhet még valami ehetőt. Korán kelő ember, a lépcsőházak lakója. Az első neszre menni kell, tovahagyva vackát, mert ha ott találják, testi sérülést is szenvedhet. A lelki, a lélek nem érdekes, ma már csak az a fontos, hogy a lába ne fázzon. Köszönöm... Az ötvenes években, annál a gyűlölt szervnél kezdte, amely emberek tízezreit tartotta testi, lelki terror alatt. Úgy meséli, hogy ott nem bántottak senkit. Csak „meggyőzték" a kétkedőt. Meghatódik, amikor a kis gnóm törpe diktátor fogadásáról regél. Ma is az orrában érzi a sok-sok vörös szegfű illatát, amelyeket a lábai elé szórtak. Az új helytartó alatt, kiről egy korszakot neveztek el. Ő is váltott. Felejtve a régit, az újról zengett dicshimnuszokat. Természetesen helye volt az élcsapatban, még a bélyegárusítást is rábízták. Itt történt a galiba, hibádzott a pénz. Jó tag módjára tagadott, amíg lehetett, dehát a matematika bizonyított. Elköszöntek tőle, hogy aztán később újra visszavegyék. HEVESI NAPLÓ 1994. 2. 27
