Hevesi Napló, 3. évfolyam (1993)
1993 / 4. szám - TUDOMÁNY - Dr. Török József: Mátyás király vallásossága
ezáltal meglehetősen bűnös, gyönge ember volt, és miért nem Szent János evangélistát, aki Péter mellett a tisztaság, álhatatosság, kitartás, életszentség példája? Ebben a vitában benne van egy vallásos, önmagára, tetteire és azok indítékaira rákérdező király töprengése, talán időnkénti gyötrődése is. Caleotto Marzio a „teológus" Mátyás királyról remek jellemzést ad: „A király azonban, mint afféle furfangos ember, jól ismerte a mostani teológusok természetét, kik csupán a bajos és nehéz kérdéseket kutatják, és csak Aquinói Szent Tamásnak és Duns Scottusnak a nehéz problémáit vizsgálják a Szentháromságról, Isten tulajdonságairól és az Oltáriszentségről, de közben elhanyagolják az evangéliumok magyarázatát és az erkölcsi kérdéseket."-tegyük hozzá, Mátyás király véleménye nem csekély aktualitással rendelkezik manapság is. Miként folytathatott vitát a király, miként érvelhetett tudós teológus, esetleg teológusok ellen, miként foglalhatott állást a szakmabeli hittudósokkal szemben, ha ő maga a kortársi följegyzések szerint „nem sok könyvet olvasott"? Ennek a kérdésnek a tisztázása még hátra van, de legvalószínűbb az, hogy egyházi munkatársai révén, mert vallásossága őszinte volt, teológiai ismeretekkel is rendelkezett. Könyvtára gazdag patrisztikus anyaga nem holt betűhalmaz volt, hanem olyan szellemi örökség, amellyel maga a király is tudott élni, igaz, némi segítséggel. Külön is hosszas elemzést igényel Mátyás király állásfoglalása Averroes akkortájt terjedő nézeteivel kapcsolatban, valamint Marsilius Ficinus működése, amelynek hazai visszhangja is volt. Ez azonban messze, a király vallásosságán és teológiai ismeretein túlra, filozófiai mezőkre vezetne, s most szabad legyen beérni azzal az állítással, különösebb bizonyítékok fölsorolása helyett, hogy Mátyás király állásfoglalása hívő keresztény emberé. Befejezésül elmondhatjuk, hogy a föl elevenített emlékek, bár töredékesek, mégis jól tükrözik a vallásos Mátyás képét, akinek pietása minden humanista és reneszánsz forma mellett vagy ellenére őszinte, igaz, meggyőződésből fakadó. Kár, hogy történetírásunk 102 HEVESI NAPLÓ 1993. 4.
