Hevesi Napló, 3. évfolyam (1993)
1993 / 4. szám - KÖZÉLET - Balogh Gyula, Bogumil: Halálos gyógyítók
Nemcsak fizikai fertőzés... Halálos gyógyítók Nemrégen meghalt egy gyógyító: osztályvezető, igazgatóhelyettes főorvos. Alig ötvenvalahány évesen. Bel és külföldi konferenciák, publikációk és lakossági szűrések, tanácsadások lelkes szervezője s résztvevője. Pársoros hirdetés adta tudtul tragikus hirtelenségű elhunytét. Az általa kezelt, s tanácsadóhálózatba tartozó betegtömegek megdöbbenve, szorongva, sajnálkozva fogadták a hírt. Elindult a pletykaáradat: öngyilkos lett, gyógyszertúladagolás, véletlen baleset, s volt, aki tudni vélte, hogy agglegényként élve a város elit homoszexuális klubjának lelkes látogatója, AIDS-es volt. A temetés egy távoli megye kisközségében zajlott le csendesen, minden ceremónia, s felhajtás nélkül. Talán el is aludt volna az ügy, hisz a halotton ez már nem segített, ha egyesek nem vetik rá magukat konokul, s gacsos ujjaikkal megmarkolva rágják a copákot, csámcsognak, s tépőfogaikkal addig őrölik a lerágott csontot, amíg ki nem köpik a legutolsó verziót: AIDS-es volt az istenátka! A temetés után kezdték pengetni a húrokat áz újságírók, s a sztori bekerült országos lapunkba, majd a tv, rádió is megpendítette. És ekkor már nem volt mese: nyilatkozni kellett! A kórház igazgatója, akinek mint belgyógyász főorvos helyettese is volt, kénytelen-kelletlen szólásra kényszerült. A nyilatkozat szánalmasra sikeredett. Mosta kezeit. Igyekezett a bélyegtől szabadulni, s először elbagatellizálva az ügyet megkísérelte a szőnyeg alá söpörni azt. O nem tudott róla, hogy a helyettese AIDS-es lett volna, sőt három tesztet is csináltatott az elhunyt, de mind negatív volt az „ő elmondása szerint". Arra a kérdésre hogy miért a László Kórházban boncolták, valami olyan szánalmas választ adott, hogy kegyeleti okokból, a HEVESI NAPLÓ 1993. 4. 11
