Hevesi Napló, 3. évfolyam (1993)
1993 / 3. szám - TUDOMÁNY - Sugár István: A szultán és hadszerepe
Az elmondott rendkívüli centralizáció párosulva a feudális abszolút uralkodói hatalommal azt eredményezte, hogy Törökországban senki sem élhetett anyagilag független ember módjára, még tekintélyes méltósága birtokában sem. Kivételt csak a kézművesek és a kereskedők rétege képezett. A szultán minden rendű s rangú alattvalója a hatalmas kiterjedésű birodalom minden zugában érezte, éreznie kellett, hogy tévedhetetlen és kalifája a sztambuli „égig érő Portán" valóban élet és halál ura, s minden mérlegelés, fontolgatás nélkül vakon kellett kiadott parancsát teljesíteni. A szultán elődeitől örökölt deszpotikus hatalma alatt állt az egész Török Birodalom, melynek legmagasabb állami szerve a sztambuli szeráj „diváj-ház''-ában ülésező szultáni tanács volt. A tanács élén maga a szultán állt, s tisztségüknél fogva tagjai voltak: a nagyvezér, a második és a harmadik vezér, s az alkalmankint kinevezett negyedik vezér, valamint a ruméliai és az anatóliai kád jaszker, azaz a hadbíró, a ruméliai és az anatóliai defterdár, azaz a tartomány pénzügyigazgatásának a feje, a főkancellár, a niszándzsi, a ruméliai beglerbég, s 1566-tól a török hadiflotta parancsnoka: a kapudán basa. A rendkívül erős centralizáció szellemében minden rendű és rangú közigazgatási, pénz-, had-, igazság-és külügyi kérdéssel, a legkülönfélébb politikai és nemzetközi kereskedelmi, stb. üggyel a szultán elnöklete alatt a szultáni tanács foglalkozott. A török államapparátusban a legalacsonyabb és a legmagasabb polgári és katonai szervezet tisztségei szétválaszthatatlan egységet alkottak. A főbb tisztviselők a háború, illetve hadjárat idején katonai parancsnoki tisztségeket töltöttek be. A Török Birodalom hatalmas területe közigazgatásilag tartományokra:beglerbégségekre, vagy más szóval: vilájetekre, elájetekre volt felosztva, mint például Anatólia, Ruméiia, Egyiptom, Karamánia, Ünürüsz: azaz a magyar hódoltság. Egy-egy vilájet élén a pallosjoggal rendelkező és saját 64 Hevesi Napló 1993. 3.
