Hevesi Napló, 2. évfolyam (1992)
1992 / 3. szám - VERS - PRÓZA - Pécsi István: Beszédes betűk (könyvrészlet)
Pécsi István Beszédes betűk Dokumentum regény - részlet Régen kezdődött ez a történet, amelynek - s ez meggyőződésem - csak egyik állomása ez a könyv. Az 1985-ös ünnepi könyvhét szenzációja volt Rákosné Ács Klára Vallanak a betűk című könyve. Erről azonban akkor mit sem tudtam. A kíváncsiság, a múló évtizedekkel sem csökkenő érdeklődés vezérelt az egri Bazilika előtti térre, ahol már álltak a sátrak, s csábítóan hívogattak a különböző kötetek. Egy tehetséges fiatal kollegám kísért, ő hívta fel figyelmem a számomra kétségkívül vonzó címre. Hát persze, szívesen használt igémmel találkoztam, s ez valamiféle emóciósort indított el bennem. Megvettem a kiadványt, s ott rögvest belelapoztam. Varázslatos világ tárulkozott ki előttem. Mintha régi álmom valósult volna meg. Az értelmes, a rendkívüli elmék együttműködése. Összefogás az emberi személyiség megismeréséért. Hajdan élt karakterek elevenedtek meg, s olyasmiről beszéltek, amiről addig hallgattak a forrásmunkák. Fel- térképeződtek a korábbi fehér foltok, s egyértelműen gazdagodott az irodalom, a történet, az orvostudomány. Érthető, hogy másnap telefonon kerestem. Gratuláltam, s hamarosan budapesti lakásán készítettem vele riportot. Az sem véletlen, hogy később is sűrűn kopogtattam nála. Elbűvölt lényének sugárzó embersége, s az a szellemi atmoszféra, amellyel oly kevesen ajándékoztak meg eddig, amely pirosbetűssé formálja az egyébként csukaszürke hétköznapokat is. Azt mondta: jókor jöttem, hiszen éppen nyers támadások kereszttüzétől szenvedett, s mások nevében is bebizonyíthattam neki, hogy az ország számos táján - például Heves megyében is - nagyra becsülik hiánypótló munkásságát, s értékelik - méghozzá rangjának megfelelően - azt a fáklyavivő szerepkört, amit annyi vívódás után vállalt. Nem tehetett másként, mivel küldtetéstudat sarkallta, az a tiszteletre méltó vágy, hogy pótolhatatlan kincseit átadja az utána következőknek. Vigasztaltam: esete nem egyedi, hiszen nálunk a legtöbben elfeledték az igazi, a mindnyájunkat nemesítő viták klasszikus ismérveit, szabályait, s az összecsapásokban a tényeket sajnos háttérbe szorítják az elszabadult, a nem egyszer illetlen indulatok. Társaimmal - cikkeinkben is - mellette voksoltunk, s ezt nem feledte. Jónéhányszor hívtuk, fogadtuk, fórumot teremtettünk számára, mert ez völt a kötelességünk, hiszen a sajtó őrhelyein az újra fogékonyaknak, a jövőért kockázatot, küzdelmet is elviselők- nek kell állniuk. Ha nem így lenne, dolgunk csak a sivár önfenntartás volna. A diskurzusok mind sűrűbbé váltak. Olyannyira, hogy javasolta: legyek tanulságos, regénybe illő sorsának krónikása, műhelytitkainak felvillantója. 7
