Hevesi Napló, 2. évfolyam (1992)
1992 / 4. szám - VERS - PRÓZA - Jobbágy Károly verse
VERS-PRÓZA Jobbágy Károly 1944 őszén- Hát pusztuljon, ha így rendeltetett! A kínlódásból elég volt, elég...! S egy pillanatra álmaim felett elém tűnik, hogy mit is vesztenék. (Ó, nyugtalanság! - ne ölelj nagyon. A te szerelmed túl forró nekem, és mint akit a láz az ágyba nyom, bolondokat beszélek szüntelen.) Ma Lévát látom, ifjúságomat, Nagykálnát, itt szerelmem született. Az elmúlásba induló nyarak ködéből ők is búcsút intenek. Szatmár is elvész... hisz itt otthonos a Drága, járták apró lábai; Szabadka, honnan pár hónapja most „Heuréka"-t tudtam már kiáltani s az egész ország felvonul elém, mint látomás. Hol lábam sose járt, az ismeretlen, százezer vidék nevemen szólít és Károly-t kiált. Én meg - míg rajtam halk, színes zenék remegnek át - csak nézem az eget. Nem szólok. De hát, mit is mondanék? Beszél helyettem az ősz eleget. Csak nézem, hogy az óriási fák hullajtják lassan a vadgesztenyét, s a régi, repedt, érett burkon át az új, friss Élet fénylik szerteszét. * _ Tábori posta: B-886.1944. szept. 27. 6
