Hevesi Szemle 18. (1990)
1990/ 1-2. szám - VÉSŐ - PALETTA - Farkas András: Csonka Erzsébet és Ferencz Tamás munkái
milyen véleménye, rokon- vagy ellenszenve késztette ót a megörökítésre. Azt látni rögtön, hogy az élet színe az élénkpiros, ütköztetve feketével, és ha öregséget, netán kórházat vagy közelítő halált érzékeltet, olyan falfehéret kap az egész leközelítés, hogy a szemlélőnek nem lehet kétsége afelől, keserves kórházi tapasztalatai lehetnek a festőnek. A testi és lelki szenvedésről lényeglátó tapasztalatai támadhattak, mert a Corpust, a kereszten függő Jézust nem áhítattal, nem a magasba törő ácsolaton teszi élénkbe, hanem úgy, mintha ez a meggyötört emberi test most emelkedne ki valamilyen zavaros mélységből, amelynek méreteit nem is kell ábrázolni, mert annyira beszennyezi a létet. Hogy a bizonytalanság és a tanácstalanság között mekkora a különbség — a lélek és a külső sors dolgában is —, arra szembesíteni kell a Kártyavár és a Hideg szoba emberpárját. S ha még hozzávesszük a Szorongás, a Jelenés térelosztását, a Küszöböt vagy az Esti imát, kitetszik: a Bikaviadal átélése sem egyéb, mint ezeknek a szorongásos perceknek, óráknak, éveknek röppenetben ábrázolt ellentételezése. Az egyetlen lendülettel odadobott piros pászma szétszaggatja minden illűziónkat atekintetben, hogy itt, ebben a fiatal teremtésben szó lehet bármilyen örömről, akár a szerelem lírai idilljéről is. Pedig a páros ábrázolás vágyat jelent a szerelem mélyebb vonulata iránt. Gonka Erzsébet Önarcképét, mint az igazán hiteles alapállás dokumentumát kell vizsgálnunk. Könnyed technikával, határozott formaképzéssel vetíti ki azt a hangulatot, amit éppen az adott pillanatban élt át. Színei a zöld ilyen-olyan változatai, de mindig úgy, hogy rejtsék is, nyissák is a tekintetet, amely elrévedően néz szembe kérdezőjével Mintha megadná magát annak a kíváncsiságnak, amely firtatja őt. Mintha sem önuralma nem hiányozna, sem érdeklődése nem kötelezné őt arra, hogy rányíljon a világra, hogy birtokba vegye annak az érdeklődését, aki látogatóba érkezett hozzá. Akkor is magányba burkolva, tétován néz a külső életbe, amikor mindent el akar mondani önmagáról. Mintha egy nemzedék kifosztottságát, a politikától és a társadalomtól egyformán szenvedők helyett és nevében nyilvánítaná ki: önuralmuk végsőkig feszült, őket kiuzso- rázták, nemcsak megszerzendő anyagi javaikat lopták ki a kezükből jó előre, de kizsigerelték a lelkűket is, nem engedték meg, hogy buta és értelmetlen szólamok helyett betévedjenek Európába. Szeretnénk több humorra biztatni! A nagy fiatalok közül talán a legkedélyesebb alkat Ferenc Tamás. Csendes derűje nyugalom is egyben. Primőr élményeit ritkán tűzi tollhegyre. Tusrajzaiban is csak akkor merészkedik a látható világ fölé, a jól megfogalmazott belső kérdések kiteregetésére, ha drámai lüktetést érez, kényszert az alkotásra. A szellem keresztre feszítése könyörtelenül vall a szenvedésről, amely már csaknem fizikai, ahogyan rátör a lélekre. De legtöbbször — még vagy már? — megelégszik azzal, hogy a költők által megírt szövegekhez fűzzön tollal-tussal megjegyzéseket. Ha csak a lapok aláírásait sorolom fel, korántsem adok teljes képet mindarról, amit látni lehet, látni illik Ferenc Tamás munkájából. Például az egyik ilyen aláírás: „Mikor Anyából földbe tettek, Hová keverték röptömet?” (Weöres Sándor). Ezt a tömör és súlyos mondatot kitenni valamilyen ábrázolásba azért is roppant nehéz, mert azt a bizonyos röptét emlegeti a költő, amelynek kiáltó ellentéte a földbetétei, azaz az eltemetés. Ha tehát a naturális földi cselekvést nekifeszíti a grafikus a röpte bármilyen érzékeltetésének, olyan nehezen található egyensúlyt kell teremtenie a valóság és a képzelet dolgai között, amiről nehezen tudunk beszámolni azok után is, hogy láttuk Ferenc Tamás idevonatkozó lapját. Vagy: Pilinszkytől a Harbach 1944-et teremti újjá a saját képzelete szerint, mintha ebből kiolvasható lenne mindaz, amit a költő, a háború elviselője el tudott dadogni a táviratsűrűségű szavaiban? Vagy: itt van a Lator menny- bemenetele? Mekkora fásultság vagy hitetlenség, tapasztalat húzódik meg a rajzolat mögött? Mert ma sem hiszem, hogy a grafikus azt a bűnözőt ábrázolta volna, akinek Jézus megígérte az üdvözülést, ott, a kereszten? Vagy: itt van Nagy László híres verse, a Ki viszi át a szerelmet? című. Az itteni és a túlsó part maga is képtelen feszültség szülője, hát ha 83
