Hevesi Szemle 18. (1990)
1990/ 1-2. szám - TUDOMÁNY - Szuromi Lajos: Két orosz nyelvű vers Petőfiről
zeleg. Elhangzott már a hattyúdal is. Árnyak közelegnek felém, elveszett életem képei. Tűnődöm, s fájdalommal látom, üres váz mindegyik. Céhaimnak nyomát sem látom. Csak* vágyak, tervek, álmok. Sorsom kín, keserű szégyen. Mért volt szívem mindig heves, mért égett azokért, kiket szerettem, mért álmodoztam éjeken, hogy szent ügy hív engemet? Miért? Hiszen már látható, túl súlyos keresztet vettem fel az önhittség idején. Mi várt ream? Csupán a sír a hideg pusztában. Az álmok — Mecstü — saSzomorú volt az életem — Pecsalna maja zsizny büla — lírai első személyben beszél, Az álmok idősíkja közelmúlt, a Szomorú volt az életem jelenből kérdez e közelmúltra, záró két sorában pedig a közeli, tragikus jövőre tekint. Az álmok gondolatai, motívumai közvetlen rokonságot mutatnak Petőfi Véres napokról álmodom... című versével, e híres költemény első felével. 1846 novemberében az álmok jelen idejű festését — csupa vágy, csupa lelkes lobogás, csupa remény — a küzdelmekben kapható személyes csapások mérlegelése követi, sebesülés, rabság, halál ijesztő képei kúsznak elénk a látomás fátyolan. három szakasz kezdődik a feltételes kötőszóval: ha, minden riadalmat elűz azonban a hősies lelek vakmerő bátorságának nyugalma. Asszonyi csókbalzsam, fényes hajnalcsillag-szem, könny enyhíti majd az áldozatot. Az álmok szerkezete nem szimmetrikus, hiszen négy szakasz idézi — múlt időben — az egykori jelen álmait, az utolsó két strófa egyetlen motívumba sűn'ti a Véres napokról álmodom... látomá- sos második felének három esélyét: stilizált történet ez a segesvári csatáról, utolsó perceiről, költészet és valóság határán. Megcsaltak, becsaptak álmaim, mondja a záró sor — s lehull a kárpit. Valótlan, de romantizált erejű kép a pajzs, a vért. Egyetlen szó sem utal a világtitok felé: ki volt, ha volt az ébredés tanúja? Miként maradt meg az, aki önmaga számol be elestéről a csatában? Az ismeretlen szerző mindent az olvasói képzeletre bíz, vajon miért? Petőfi arca, neve sugárzik felénk a sorokból, a népek lánglelkű apostola nyomban élénk lép, mihelyt magát a verset elolvassuk. Nem igényel a szöveg mélyebb elemzést, nem igényli ez a Véres napokról álmodom... ismeretét sem. A lírai hős nevet említeni sem kell, minden átlagos műveltségű olvasónak önként szalad ki száján e név. Formális rejtőzködést sugall csupán a vers, különben nyílt, azonosító erejű. Nem biztos, hogy Petőfi írta, de bizonyos, hogy Petőfiről szól. Az álmok orosz nyelvűsége e versben az egyetlen határozott állítás arra, hogy túlélte a csatát a líraihős, hiszen valamely magyar nyelvű változatban a záró két strófa éppen az idegen szerzőséget bizonyítaná. A vers hitelességét, Petőfi szerzőségének, első személyű előadásának valószínűségét egyetlen valószínűtlen mozzanat teremti meg: orosz nyelvűsége. Elemi logikai következtetés társulhat ehhez, amit magyarázni sem kell, az tudniillik, hogy csupán megsebesült a csatában, orosz földre került, megtanulta az idegen föld idegen nyelvét, életben maradt. Hogyan, miként? Tűnődni lehet rajta, de azt is meg lehet közben érteni, hogy okai lehetnek a nagy titokról való hallgatásnak. A Szomorú volt az életem önmagában nem személyesíthető vers. A formai jegyek összehasonlításából következő szerzői azonosság élménye meghatározó, ha Az álmokkal vetjük egybe, há- ríthatatlan a sugallat: e költemény lírai hőse is Petőfi. Ha Az álmok nem volna előttünk, a Szomorú volt az életem szerzőjét — közvetlenül az olvasás után — igencsak széles körben volnánk hajlamosak keresni, történelmi sorsukban közös költők, gondolkodók körében, a nyelviség miatt leginkább talán száműzött dekabristák között. A lírai hős azonosítására a Szomorú volt az életem esetében közvetlenül Az álmok hivatott. A világot izgató, nyugtalanító titok felé a Szomorú volt az életem hív, mélyen személyes, lelkü- leti lényeget föltáró vallomásával. „Halálon innen, életen túl” — vág belénk az Ady-párhuzam, hattyúdal után a de pro/u/uíis-kiáltozás. Részletezés nélkül nyilvánul meg itt a lényeg, Petőfihez mért, mérhető természetességgel. Sugallja a vers, hogy nem csak a test maradt meg, hanem az emberség is, ép a lélek, nem nullott alá, pokoli terheket cipel, kínok kínjaival küszködik még most is, az élet végérvényes veszteseként. Ep emberi érzékek néznek farkasszemet a démonokkal, ember néz szembe az embertelennel, emberhez méltót egykor álmodó az abszurd valóval, önvád, önmarcangolás sem csorbíthatja a krisztusi keresztet cipelő iránti tiszteletet, nem redukálhatja már semmi az olvasó katartikus döbbenetét. A két vers közül igazán személyes a sze- mélytelenített, a Szomorú volt az életem. A két költemény funkcionális megosztottsága valamely határozott szerkezeti tervre enged következtetni. Minő kényszerek működhettek a kompozíciós megosztás mögött? Kényes kérdés. Különössége abban rejlik, hogy racionális választ inkább adhatunk Petőfi szerzőségének feltételezése esetén, mintha ál-Petőfire gondolunk. Petőfi felől nézve az azonosító vers, Az álmok rejtőzködő szándékot nem érzékeltet. Gyanú esetén éppen a nyíltság, a naivitás igazolhatja: ilyen verset csak ál-Petófi írhat. Makacs gyanú esetén ott a harsány parvers, a Véres napokról álmodom... motívumvariációival, formai szoros rokonságával egy imitátor mintaműve lehet. Szerzői parafrázis? Kinek j utna eszébe? A teljes nyíltság bizonyos helyzetekben a legjobb lepel, a legbiztosabb búvóhely. Gyanún felül állhat. Többet lehet rábízni az azonosításra alkalmatlan szövegre. Hatalmas kérdés azonban, hogy mi szüksége lehet erre a különös megoldásra egy imitátomak. Racionális egyéb választ nem is igen lehetne itt adni, ha azt nem, hogy szándékosan kívánja e különösséggel is lépre csalni az igényes, elemző olvasót. Előre kiszámított, megtervezett módszerekkel dolgozik, képzettségéből, költői tehetségéből, ismereteiből alkot önmaga számára normát, magas mércét. Egyetlen vágytól hajtva: olyan — kizárólag a versek explicit jegyeire hagyatkozó — hitelességet kell sugároznia, ami még őt is meggyőzné. E 61
