Hevesi Szemle 18. (1990)
1990/ 1-2. szám - VERS - PRÓZA - Joszef Burg: Önmarcangolás
rok ünnepi fénnyel vonták be az asztalterítőket és a színes emberforgatagot. Egy dzsessz- zenekar bömbölt. Vad, dinamikus hangok árasztották el az összes sarkokat, mint egy robbanás szilánkjai, és úgy tűnt, hogy a hangszerek már-már szétpukkadnak. Középen égő arcú ifjú párok csúszkáltak a fényes padlón. Testük felső része könnyedén és vidáman mozgott, mintha a saját életüket akarták volna élni, az alsó fele pedig állott, nem rángatózott, nem ringott. Azonban mindegyik az éhes test meztelen bujaságával táncolt.. Egy kislány, mint egy fecske, a zenekar elé röppent. Arca nyíltan, fényesen csillogott. Csupasz válla olyan volt, mint egy gyöngyház. A felborzolt gesztenyeszínű haja tele volt tűzdelve egy csomó fehér gyönggyel, és aranyos pajkossággal villogott. Összecsücsörítette ajkait, és beleénekelt a mikrofonba valami táncdalt litvánul. Az akkordok rohama erősen viharzott, mintha a felhevült levegő szűknek bizonyult volna neki. Hirtelen arra lettem figyelmes, hogy az akkordok sodrába valamiféle más, hazai, ismert hangok vegyülnek. Es nekem úgy tűnt, hogy a mikrofonból egészen más szavak búgnak fel: És amikor reb Alimeleh vidám és boldog lett... Nem voltam szakértő, nem értettem meg a modernizált átírást, de könnyebb lett a lelkem a hazai hangok hallatára. És azt gondoltam — minő csoda az, hogy jön egy jiddis-litván író, hogy kiöntse a szívét jiddisül, és egy litván kislány beleénekel a mikrofonba egy modem táncdalt, és nem tudja, hogy egy régi jiddis dallam szólal meg az ajkán... Vilna, Vilna... még nem veszítette el gyöngySzínű jiddis dallamát! Kimentünk az utcára. Vilna fehér volt. Boldog, kékes fehérség volt ez. Milliónyi hópehely forgolódott a levegőben, átölelt bennünket és ragyogóan csillogott, mint egy fehér balett, & esett, esett, és már nem tudott újra felállni. A millió hópehely kisimította a járdát az utcán. És a fehérségben sárga, rőt, zöld tüzek szikráztak, és rárajzolódtak a házakra, mint az árnyak. Szilveszter volt. A sok megvilágított ablakból kilátszottak a fenyőfák, furcsán kiagyalt színes játékokkal feldíszítve, teleaggatva kis villanykörtékkel, összekuszálódott aranyszínű szalagokkal. Minden, ami csak színes volt, pompázva függött a fenyőfákról, mi pedig egyik utcából a másikba mentünk. Megálltunk. Aztán újra léptünk egyet, és újra megálltunk. Szembeötlő volt a város építőművészeiének a különlegessége. Súlyos, keresztekkel felszerelt kolostortomyok álltak a szögletes épületek mellett, amelyek a téli égre meredtek sok-sok emeleteikkel. Elhaladtunk a híres Szent Anna-székesegyház mellett. A kolostor körülötti jámbor, rideg csöndesség annyira nem harmonizált az utcákon nyüzsgő, mozgó emberekkel, sem a különféle üzletek ragyogóan fényes, szikrázó kirakataival. Ez már a mai Vilna volt, amely az újszerűség gazdag fényében csillogott. De így járkálva, betévedtünk a keskeny, görbe kis utcák labirintusába. Régi kis zsidó utcák álltak előttünk, mintha a távoli, ködös időkből maradtak volna fenn. — Ide volt beszorítva az egész zsidó Vilna... Oly keserű hangon szólalt meg, mint egy árva, aki kaddist mond. Én pedig teljes bensőmben reszketni kezdtem. Ezek voltak az ő kis utcái. Az ő elhagyott utcái, ahol ő világra jött hat évtizeddel ezelőtt. Ezen utcákban nőtt fel. És ezek alakították ki kedélyét. Ismerte őket, mint önmagát. Minden kis utcát különös bájjal a régi nevén nevezett meg, mintha saját iij óságának a nyomdokaiba akart volna lépni. És úgy tűnt, hogy ezek a kis utcák elvadult, hunyorító szemekkel nézik őt, és nem ismerik fel. — Nos, most a Jatkev utcán megyünk át, mondotta... Egy pár lépéssel messzebb lesz az Üveges utca... Én eddig még sohasem voltam Vilnában. Nem láttam nagy és kis utcáit akkor, amikor azok még a teljes életet lélegezték ki magukból, és zsidó lakóik gyökeret vertek bennük, 37
