Hevesi Szemle 18. (1990)
1990/ 1-2. szám - VERS - PRÓZA - Fajszán Irén verse
Az erdőben erősödik a zaj, az ágrcccscnés, a hóropogás, egyelőre nem lövök, hadd lépjen mindenki a színre, senki és semmi ne maradjon titokban. Újra csend! Olyan, mintha az előbbi negyedórában nem történt volna semmi, csak a hollók keringenek a magasban, rekedt kiáltásuk messziről hallatszik. Egy idő múlva az ellenkező oldalról — ahonnan a kutyák érkeztek — gyanútlanul szarvasok lépnek elő a sűrűből, csipegetik a gallyak rügyeit, fel-felkapják fejüket, hallgatóznak. Egy tehén és mögötte egy bicegő, sánta borjú. A tehén mind gyakrabban felkapja és magasra tartja a fejét, a sánta, beteg borja gyanútlan, de váratlanul visszaugranak a sűrűbe. — Észrevették valamit? A választ a két kutya ugatása, csörtető rohanása adja meg. Nem is ugatás ez, inkább eszeveszett vonítás, vagy a kettőnek szörnyű keveréke. A vadak irányomban menekülnek a kutyák elől, amikor a közelből váratlanul lövés dörren, és a szarvastehén kibukik a sorból. Véres bukfencét látom a hóban... A kutyák beérik, tépik, marcangolják, de a sánta borjú továbbvánszorog. Menekül az istenadta... A fa tövénél állok, és minden megvilágosodik előttem: a két kutya az „emberfarkasnak” dolgozik... Két gyors lövés végez a kutyákkal, érdemük szerint utolsó párájukat lehelik áldozatuk mellett, amikor gyilkos golyó csapódik a fába. Centikkel a fejem fölé... A fa mögé ugrok, de a távolodó rohanásból, az ágak roppanásából tudom, hogy a vadorzó már menekül. Hallom, amikor leér a völgybe, ahol a kanyargó úton hangtalanul eltűnik. A környék csatatérhez hasordít. A tehén mát kihűlőben, mellette a két kutya is örök álmát alussza, míg a borjú, sajnos, betegen eltűnik a vágásban. Mellettük állok, és fázom. Lehet, hogy az átélt izgalmak, vagy az órákig tartó ácsorgás, a farkasvárás az oka, de most már nem érzem jól magam az erdőn. Vágyom a meleg, csendes otthon után, pedig megint minden olyan békésnek tűnik, még élőlény is alig akad a lövöldözések után. Ballagok a jól ismert úton, hallgatom a hó ropogását, a háborítatlan téli csendét, ha nem tudnék a történtekről, élvezném is a nyugalmat. A villanylámpa fénye időnként pásztát vág az erdei úton, felcsillantja a hókristályokat, és jelt ad a várakozó kocsisnak. — Mi van? — Semmi! * — Elkapta a farkast? Nemet intek, és csak annyit mondok, hogy a farkastól félni kell, bármilyen bőrbe is bújjon... FAJSZÁN IRÉN Elkárhozott érzelmek buja birodalmával Szétpattant kapcsok kegyetlen taszítása a kopott arcok fakult lárva képe s az új fény csillanó reménye ostorozza gyehenna füzében izzanak a szívek s afelhevült test nem sokat válogat Elnémult becézések fülsajdító süketsége a csonka csókok ösztönös olvadása s a parázs test testetlensége — csepp a pohárba. menj tovább, előre. Hamuvá porladt régimódi szerelem a jövőnek — üzenet. 18
