Hevesi Szemle 17. (1989)
1989 / 6. szám - PEDAGÓGIAI MŰHELY - Kovács János: Jegyzetvallató
Az akkor még leendő törvény szellemében és nem traktusaiban biztunk; reméltük. hogy igazán csak a veretes tudás lesz a hatalom, hogy csak az igényesség elvárásaitól kell függenie az iskolának. Tiszta, világos jövőképet vártunk, a nehézségek fölött a sikerek túlsúlyát képzeltük el. Távolról sem gondoltunk arra, hogy a törvényi megújulás kezdetén ilyen nyomasztóan nagyok lesznek a feszültségek, ennyire szétesik a pedagógiai közgondolkodás. El sem hittük volna, hogy az évtized végére az a bizonyos felépítmény ilyen „lápos” talajon kapaszkodik a még emberséget vállaló és küzdelmet elszenvedő hivatásosok kinyújtott kezeibe. Mint akkoriban mindenütt, Salgótarjánban is nagy ígéretek zengtek: lesz új óvodai nevelési program, ebben új tereket nyitnak az anyanyelvi kultúrának és méltó helyére kerül a gyerekek éltető eleme, a játék. Demokratikus, mindenki számára elérhető közelségbe kerül az iskolai alapellátás, lakóhelyén és egyre kiseb- bedö anyagi terhekkel, esetleg ingyen! Rugalmasabb — és ezáltal hatékonyabb lesz az iskola belső vertikális rendszere, differenciáltabb, humanizáltabb lesz a gyógypedagógiai nevelőmunka. A gyermekvédelem koncepcióját külön kormányhatározatban összegzi majd hét tárca! (Azóta annyi a változás, hogy nincs valódi gyermekvédelmi koncepció és az irányítási mechanizmus még áttekinthetetlenebb.) Biztatás a pedagógusoknak: méltó helyet kap az önállóság, a kezdeményezés és vállalkozás. Sorolhatnánk tovább, de minek. Az „álmokból” a valóság torzókat szült, félig kész, megalapozatlan intézkedéseket, elraktározott restanciákat. S mindezekhez felgyülemlett feszültségeket, stagnálást és gerjesztett rétegszembenállást. Néha olyan érzéseink támadhatnak, mintha a „legfőbb büntetések” egyikét viselnénk; elveszítettük azt, amink megvolt, s amink még hiányzott, azt nem nyerhettük el. Salgótarjánban megerősítették a még régen levegőben függő ígéretet: béremelés lesz a pedagógusoknál. „AMENNYIBEN A GAZDASÁGI KÖRÜLMÉNYEK NEM ROMLANAK EBBEN AZ ÉVBEN 10%-ot.” Akkor 1984-et írtak. Sem akkor, sem azóta nem történt csoda. Akkor is, azóta is csakúgy nagyobb a körülötte tomboló vihar, mint jelentősége. Nem oldódott meg, nem oldották meg a szükségszerűen, sürgetően fontos feladatot; a nevelők anyagi helyzetének orvoslását. 1984. március 20. Ideológiai konferencia. A nevelés társadalmi tényezőit bogozgatjuk. Ahogyan a jegyzet vall, akár reformkori (netán ellenzéki) szellemű vitát is helyettesít. Sokan már akkor figyelmeztettek mindarra, amit ma megszenvedünk, illetve kimondunk. Kerestük a magyarázatokat a csak elrejtett ellentmondásokra. Panaszkodtunk a helytelen szülői felfogásra, a protekcionizmusra, keseregtünk az egyre komiszodó gyerekek miatt. Bevallom azonban, hogy még nem mindenben voltunk — a mai szóval — „európaiak”. Elítéltük a Nyugat-imádat betörését, az anyagias kispolgári nézőpontot, az „újgazdag” gyerekek fölényeskedését. 1984. május, Anyák Napja Délután öt óra előtt gyönyörű áradat indul az iskola felé. Frissen, vetten, elegáns, szebbnél-szebb anyukák jönnek várakozással, ünnepélyesen. A gyerekek izgatottan szoronganak; szál virág a kézben, a kis versrészletet, köszöntőt mormolják önmaguknak. Intim „főpróba”. Sokan (— „szakmai meggondolásból” — úgymond) nem helyeslik a családi ünnepek iskolai uniformizálását. Mi nem éreztük annak. S ha a lámpaláz meg is szorította a torkokat, ha a műsor nem is volt olyan színvonalas — az egész olyan kedves, olyan örömteljes volt. Jó gyakorlat az elidegenedés megakadályozására, s arra, hogy minden gyerek tanuljon meg büszke lenni az édesanyjára. Az igazgatói köszöntőt iskolarádión keresztül hallgathatták meg az ünnepség kezdetén. Nem volt könnyű ilyenkor beszélni. Az összesereglett anyákhoz szóltam, de édesanyámra gondoltam. Magam előtt látva szabadkozó, határozatlan mozdulatait, sírásra görbülő száját, elgondoltam, hogy milyen fontos a szeretet. Mindezek tovább érlelték azt a szándékomat, hogy környezetemben mindig a türelmet, a nyugalmat fogom kívánni és szolgálni is. Ezért én továbbra is tanítanám, taníttatnám, az anyák napi versikéket, hogy oldódjanak a görcsök, melegedjenek a szívek. Hiszen olyan jó a pedagógusnak; a lehetőségek garmadával bánik, ha tenni akar ezért. Egy igazságot persze, türelmes megértéssel kell fogadni: A gyerek egy sor dolgot nem tud, amire meg kell tanítani. A jegyzet lapjait tovább pörgetem. Van még bőven emlékezetes esemény, de a közlésre szánt mondanivaló véges. Pedig nagyon izgalmas visszaemlékezni a japán pedagógusok, oktatásirányítók látogatására, akiket eredeti japán szövegű dallal fogadtunk. (Előre figyelmeztetést kaptunk, hogy nem testvérek s csak egy „kicsit 60
