Hevesi Szemle 17. (1989)
1989 / 6. szám - VERS - PRÓZA - György Ágnes: Egeriádák
peszkedő, nehézkes tömbjével, égnek törő, karcsú márványszobraival. Csupa ellentét. Esztergom és Debrecen egyszerre jut eszembe, mert mindkettőhöz hasonlatos, s egyikhez sem. És a fák íve, koronája, amelyek körülölelik a teret, ott, mellette. Hát igen ... Most már biztos, hogy Egerben vagyok... Hát az a nagy tömb, a picinyke kupolával, annak a pompás, klasszicista (vagy barokkos?) épületnek a tetején, ott, szemben? — Ö, hát az volt a Líceum csilagvizsgálója — csacsogja a házikisasszony. Fura! Mintha csak úgy utólag tapasztották volna oda az épülethez. Meg kell tudnom, ki építette és mikor. (Megtudtam; a róla készült filmet is láttam már.) No és itt, alattunk, ez a lapos, körtetejű? — Ez bizony a buszpályaudvar. Valahogyan nem illik a tájba, itt. a város közepiben. Nem szokás. De itt az lett. Végül felkerekedünk és lezúdulunk — autóval, a háromperces sétaút helyett nyolc percet tekeregve az utcákon, a testes házak között, amelyek valamennyien középületnek látszanak. Majd egy pici terecske, autókkal tele. És a főutca zsongása! Girlandok, lampionok, zsúfolt vidámság, üde bizakodás. Német, szlovák, magyar hangok kavargása. Hová törtetünk? — Hová, hová? Hát fagylaltozni! A cukrászdába. Itt és most, ez a legnagyobb érdekesség, ha van hely benne egyáltalán. A terem légkondicionált, régies hangulatú. Elegánsabb, mint a kinti tarkaság. Kelyhek ízekkel, színekkel, csodákkal; mindenkinek gusztusa szerint, még elfogadhatóan drágán. Persze, tölcséres is van, de hosszú a sor. Jobb itt belül, ahol leginkább a helybéliek húzódnak meg. De én innen is a szabadba vágynék, ki, az utca forgatagába. Bekukkantok a /,volt Líceum” (most főiskola) udvarába, ahol szépséges udvarházdíszlet ékeskedik a színpadon. Nehezen múlik a nap, s mire eljön az este gyöngyházszínű fényeivel, én már beleszerettem a városba és abba a hangulatba is, amit az előadás áraszt magából. Ide vissza kell jönni. Ebből egyetlen nap nem lehet elég! ★ Visszajöttem, ide kötődtem. Jártam a várban, de hányszor! Magamban, társakkal, kollégákkal, vendégekkel, barátokkal és a legkisebbekkel is. Már jobban ismerik a „terepet”, mint én. De nem lehet megunni. De jó is lenne itt eljátszani a darabbá formált csillagokat... * Hó. Síkos az út, gyalog a hegynek. Kis csípős szél fújja az arcom. Alattam a város. És én ott lakom a közepén, a kis templom alatt, a szépséges parkban. Kezdek itthon lenni. Kérdik, még mindig úgy tetszik-e minden mint az elején. Igen, a város gyönyörű. De hát le a nagyvároshoz szoktál! — mondják, kissé irigykedve. — Éppen ezért. Az zajos, füstös, büdös, rumlis. Ez itt békés, csöndesebb, igazabb . .. ★ Nyár. Üjra nyár, és én beépültem a kövek közé. Az utca lejt, ahogy kaptatok felfelé. Két oldalán gesztenyék, duzzadó zöld gombócokkal a levelek között, még rejtik méhükben a csillogóan fényes termést. Áll a levegő. Csönd. Távolról libben a kongatás. Vállamnál méhecske dong és légy zümmög. Ebéd- illatok zúgnak a levegőben, kutyák terpeszkednek lomhán. Vasárnap. És én úgy érzem: itthon vagyok. Ez a viszonzott szerelem elégedett áhítata, bennem ... és körülem. György Ágnes 52
