Hevesi Szemle 17. (1989)
1989 / 5. szám - SZÍNHÁZ - Farkas András: Tamási Áron: Ördögölő Józsiás
közösséget festi, ábrázolja, templomával, haranglábával, a portával a tornáccal, az udvarral, ahol kút rejti a vizet és a pokol szájanyílását, ahol a kalap az évszázados férfitekintélyt fejezi ki, és ahol a lányok inkább csak csapatban járnak, ha munkába mennek, vagy meg akarják mutatni a szebbik énjüket, az ünnepi létüket, az áhítatos, szerelmes szárnyalásukat. Tehát szereplői, játszói vannak a mesének és mint a görögök a maguk átokverte mítoszaikban, mi is igencsak hamarján kiismerjük magunkat, honnan fúj a világmegváltás szele. Lamsza, a király öreg már az uralkodásra, de van egy fiatal lánya, így hát jöhet a próbatétel. A viadal úgy siker, hogy Jó- zsiás győz, a furfangos székely-mintázatú legény; de alig lófejjel marad le mögötte az ördög Bakszén, így hát a hatalom gyakorlása megoszlik: A Jó és a Rossz így egymástól különválva, de a mindennapokba oszthatatlanul egybekeveredve létezik. Késve, de kitűnik — miből, milyen tettekben, milyen áldozatokban, hogyan? — hogy baj van az országban, mert a kormányzó Bakszén Józsiást az orránál fogva vezetheti. Mert Józsiás mindent elhisz a képmutatásnak, a képmutatóknak. Erre ugyan nincs ok, talán ha nem az, hogy az Idilló iránt táplált szerelme és nagy-nagy hiszékenysége hagyja működni Bakszént mindenben és mindenütt. Mire az ördög, azaz Bakszén végleg kimutatja a fogafehérjét — ha egyáltalán ennyi fehérség is lehetett benne —, már csak a végső, test-test-elleni küzdelem és ott is csak a rejtélyesnek tűnő csel segít. Az nem kétséges, hogy az erkölcsöt felfaló hataloméhség, az embereket rászedő, azokat tárgyként kezelő jöttmentség, az a tudat, hogy „semmit-nem- vesztek, mert-semmim-se-volt, mielőtt ideáig juthattam”, felborít mindent, a köznapi rendet, az emberi kapcsolatokat, korbácsot avat nemzeti intézménnyé. És bizony a közösség, a némán tűrő, mert félelem által megbénított szellemi nemzet ropja a táncot, amire késztetik. A mesének van erkölcse, van mozgástere, de legfontosabb részei csak vázlatban, vagy csak elgondolva lehettek meg Tamási Áron agyában. Nem is vette elő később sem, hogy valamit gyúrjon rajta, netán kiegészítse, hiszen a meséből nemcsak az igazság fontos, hanem a cselekmény is, akármilyen formában jelenik is az meg. Ki ismeri egy író lelki hullámzását? Itt bejön a nép, kimegy, ha hajtják, ha hívják, ha ütik; szereplők vállalnak fel szerepeket, akiknek a tetteit, gondolatait nem előttünk irányítják, vagy ha igen, azt csak a rejtett, vagy rejtendő mozzanatok hirdethetik. Ha egyáltalán hirdethetők egy eredményesnek megszerkesztett összeesküvés szálai. Mi, nézők, talán értjük az írói szándékot, örülünk neki, hogy ezt is megírta és akkor írta meg, amikor erről a bizonyos színpadi jó befejezésről csak álmodni lehetett. Vagy mesét írni. Hézagos mesét, amiből a gonoszságot, a szabadság ellentétpárját, úgy, egy-az-egyben nem jelenetezte fel ez a színpadon egyébként oly otthonosan mozgó író. És, hogy a rendező, Gáli László az idén az Agria Játékok tengelyébe tette ezt a darabot, jelzi, hogy a történelem olykor hajlandó az igazságtevésre. De a darab elmond-e valamit abból a felébresztett párhuzamból, abból az egyezésből és különbözőségből kisejlik, amit a mi mai történelmünk játszik nekünk, a közelmúlttal szemben, és azzal együtt, hogy ez a csak-mese, ez a Tamási Áron által felrajzolt ábrázolás beszél nekünk a jóságról, a gonoszságról, a rabságról meg a szabadságról? Az igaz, hogy a mesében korbáccsal irányítják Bakszén lekötelezettjei a tömeget. És ez a tömeg vagy ha másképp mondjuk, a félés és félelem megfélemlített együttes, sorban áll, úgy lép, ahogyan mondják neki. E be- és kivonuló tömeg mellett, elkülönülve mozognak, 85
