Hevesi Szemle 17. (1989)
1989 / 5. szám - VERS - PRÓZA - Magyari Barna költeménye
lőivel, szomorú arany napsugaraival, bágyadtan sodródó, rozsdamart falevelével. Aztán mellém toppantál. Rámcsodálkozó szemeiddel. Lested szavaimat, érdek nélkül, rokonszenvtől telítve. Gyóntam. Magamnak, de úgy, hogy számodra se legyek titok. Később a zongorához kísértél. Szimfóniám sajgott a billentyűk játékától. Örömeimmel, bánataimmal, szenvelgéseimmel, impresszióimmal, csapdosó hangulataimmal, vezeklő háborgásaimmal. Majd az Anyegin. Az opera befejező sorai, záródallamai akkori jelenemről vallottak: Tőlünk függött csak boldogságunk Üdvéhez oly közel valánk — Most késő már. El kellene válnunk A végzet nehezült reánk ... Ránkborongott a bársonyujjú este, s minket megbabonázott a kettőnket megtisztító zene. Legalább is azokra az órákra. Hogy mindig emlékezzünk rá .. (Folytatjuk) MAGYAR! BARNA Június végi életképek összezárt kézzel ülök szorítok a tekintélyes sportlapok ne írják meg hogy Egerben bennem susztermattot kapott a történelem bár paralizált egy vágy az idő mankó nélkül megy tovább teflon szóedényekben rotyog paprikás hangulatom s egy fakanállal kavargatom hóna alatt diplomámmal szalad a semmi nem akarok, de muszály „Adeu!”-t integetni. 31
