Hevesi Szemle 17. (1989)

1989 / 5. szám - VERS - PRÓZA - Farkas András: Egy délután a Hohenzollerneknél

On s hagyatéka Gazdag. A császár És koronája Harsog a csúcson. Ékszerek, őrzött Fegyverek egymás Ellen az élet Vas-logikáját Is bizonyítják. Vas-darabokkal öltek, a lándzsa És buzogány és Minden, a harcra Szánt buta szerszám Kerge hatalmak Ostobasága!

És csak azért, hogy Egy konok önzés Vesse igába Végleg a Földet.

Kelta, a germán Nagy fejedelmek Jó tudománnyal Törtek előbbre,

Üj hatalomra. Majd a középkor Szellemi, lelki Forradalommal Vonta a gondot, Gondolatot még Egy-kicsit arrébb: Pápa, a császár, Vagy csak a kettő Képes a Földön Tenni akármit, Hogy nyugalomban Élne a nép. Sőt Célnak akarták Tudni a lélek Mennyei üdvét.

Semmi se történt Jól, uram, én nem Titkolom el, hogy Félve nyomoztam Nyomdokait, mert Hinni szerettem Volna, az eltűnt Értelem itthagy Majd ön után is Szép nyomokat. Nem Hittem egészen,

Hogy csupaszon, sőt Meztelenül áll Bennem, előttem Mindaz, amit tett. Érdekek, önzés Táncrohamában Mester a császár — S hopp! —, amikor Lő, ahová tud.

Semmi személyes Indulatom nincs.

Egy kicsi polgár Elszomorító,

Józan igéje Méri a távol Ködben a fontos Tudnivalókat. Hogyha betévedt Ebbe a körbe,

Nem düh, a méreg Bár kiderül, hogy Főzete bódít,

Négy nyomorú év Édesapámat Rúgta-verette Abban a harcban, Melyben ön úgy vitt Balga szerepkört. Mint az elődök.

Mert Európa Csak beleörült Abba, amit vak Hittel akartak Tenni. A germán ősi örökség,

Hogy leigáznak Mindeneket, nem Hagyta nyugodni önt sem. A szörnyű Hajsza, Tizennégy Mámora, népek Kínja-csaiája Elmerevült, majd Mindez a század Arculatára Ügy odatűzte Vad sebeinket,

Hogy sose tudjuk Már levakarni.

És ha Tizennyolc, Majd az a béke Nem sebesíti Üj nyomorékká Üjra a földrészt, Meg se születnek Üjra a fattyak,

Kik le se mondtak Annak a képzelt Nagy-hatalomnak Őrületéről,

Mely valahonnan, Folyton a mélyből És az időből Kapja a gondot, Gondolatot, mint Félgörög Ottó, Aachen-i éjben kell, Lopta ki Károly. Szellemi árnyát.

Mondom, uram, nincs Háborodásom,

S azt se hiszem, hogy Bármire mennék, Hogyha a vádat Rendre-sorolnám. Mégis a szentelt,

Nagy nyugalomnak Nézve elébe, Tartozom ezzel:

Hét telemorzsolt Évtizedemmel Vallom, a sorsunk. Lenn, a Dunánál Így alakult, mert önben, uram,'vad Álom, a kínos, Képtelenül rossz Zsarnoki törvényt Merte követni.

És ha uramnak Tételezem, mert Még kötelezne Épp a halottal Szemben a kényes Udvariasság, önmagamért is Tisztelem önt, mert Végezetül is Bármi adódott, Tűrve kibírtam. Mint ahogy akkor Édesapám is Tűrte Isonzót,

S más-egyebet. Hát Élve maradt, így Félve születtem, Mint maradéka Annak, amit nem Tisztel a zsarnok.

És tehetett bár Rengeteget, volt Célja, parancsa, Nem sikerült az Áhítatot, sem Más-egyebet se Tönkre-taposni,

Itt, a hegyek közt. Tengeri részen És a világon.

Azt a hitet nem Tudta megölni, Hogy valamennyi Ember, az első És az utolsó, Egyszeri fenség És nem a testi Forma a teljes Tett — odaátra —, Van sok-egyéb is! ■'

24