Hevesi Szemle 17. (1989)
1989 / 5. szám - VERS - PRÓZA - Polner Zoltán verse
Olyan hangosan hahotázott, hogy felébredt. — Dögös egy álom volt, és milyen hosszú! — motyogta magában a szemét dörgölve és még ébren is heherészve. — Hogy a fenébe lehet egyetlen éjszaka ennyi mindent összeálmodni? Ha tudományos szempontból nézem, ilyen talán nem is létezik — morfondírozott, és megcsípte a jobb fülcimpáját, hogy megtudja, most tényleg ébren van-e már, vagy még mindig álmot lát. Aztán eszébe jutott, hogy valahol — talán az Élet és Tudományban — azt olvasta, hogy számos, igen hosszú, bonyolult cselekményt, sok-sok történést tartalmazó álom a valóságban gyakran mindössze néhány másodpercig tart. Az álma valóság és fantáziaképek keveréke volt. Példának okáért a tas- mán és az elefántcsontparti referens nem volt valóság. (És nem a tasmán referens pattant meg.) Parlagi János főtitkár azonban eleven valóság volt. Annyira, hogy amikor Gondos hat évvel később összefutott Parlagi volt titkárnőjével (akkor már Gondos az egyetemen, a volt titkárnő pedig a Medimpex-nél dolgozott)^ újra felidézték áldatlan emlékét. — Mondja Andor, emlékszik még a Parlagira? — kérdezte a még mindig csinos Eszter. v — Naná! Naná hogy emlékszem, Esztikém! — mondta Gondos. — Emlékezetessé tette magát előttem alaposan. Miért kérdezi? Mi van vele? — Disszidált — mondta Eszter. — Amerikába. — A rohadt dög! — fakadt ki Gondos, nem csekély csodálkozással. — És még ő gyanúsított bennünket, engem és a feleségemet, hogy mi akarunk disz- szidálni, pedig nekünk soha eszünk ágába se jutott, hogy elmenjünk! — És tudja Andor, mi a legviccesebb az egészben? — Nem. — Az — felelte Eeszter —, hogy egyszer, amikor éppen jól be volt konyakozva — pedig olyankor őszinte az ember —, behívott a szobájába, és minden bevezető nélkül azt mondta nekem: „Tudja Eszter, én sok mindent meg tudok bocsátani, sok minden disznóságot. Csak egyet nem! Tudja mit? Ha valaki akkora gazember, hogy képes hűtlenül elhagyni a hazáját.” (Vége) POLNER ZOLTÁN Szerelem Barna hajad fésüli a szám hó lepi az arcom. Lánggal fölcicomázott lovak feszülnek már szélnek, fagynak Jéggel kéne Lépéseid tüzes combjaid gyöngyeit virradatra megmosdatnom. a szikrázó téli éjből vakítóan kiragyognak. Havat zabáló ablakomon káromkodó vőfély zörget. Csontig bűvölő sötét szavak csöndjével jelölsz meg. Füstölgő gyertyákkal Hajnalra kék a násznép. Törköllyel itatják a csecsemőket. tajtékú harangok hozzák megvirágzó jegykendőket. 10
