Hevesi Szemle 17. (1989)
1989 / 5. szám - VERS - PRÓZA - Simonyi Imre költeménye
• Vers-próza SIMONYI IMRE A kör Egy napon majd elmúlik az öröm * csak állunk sápadtan és hallgatag belül valami fájdalmas körön hol értelmüket vesztik a szavak. Es nézzük egymást, aztán nem is nézzük, valami távolira gondolunk: valami múltra s sehogyan se értjük: nerp volt egymáshoz két igaz szavunk. Aztán — háttal — elindulva a távolt kutatjuk, hogy merre lehet kiút? S mikor hisszük: messzi járunk egymástól utupk a kör vonalán egybefut. En megemelem süvegem mogorván és mondok valami lényegtelent. S te riadtan más irányba botorkálsz : hová nem kell se szív se értelem. S alkonytájt látod: vándor közeleg — aki tán tudja erre az irányt — egy percre úgy véled, hogy ismered, vagy ismerted, vagy szeretted, vagy fájt. Es (öle kérded: innét merre térjél mert utad vesztve jársz — boldogtalan. — s maholnap rádsötétedik az éjfél. S én nem szólok, csak nézlek szótalan. Karom lendítem csak belé a tájba leírván egy végzetes kör ívét: hová időtlenül vagyunk bezárva. — S te arra gondolsz: milyen semmiség! Hát ennyi csak? Néhány lépés csupán és már kívül is leszel a körön. — Két karom mellemen keresztbe fonván és arcomon csinált, derűs közöny: En már tudom nincs innét mód kitörnöm, e bús körben járunk már mindörökre, maradunk mi egymás számára börtön: egymást óva és egymást börtönözve. A dzsungelre emlékszel megremegve, mint ketrecén a fogoly nőstényállat: őrült félelem ver tanyát szemedbe, és gúny és vád és vágy is és utálat, S újból rohansz (lépést tovább nem érve) valami vélt szabadulás felé. — S nem jutsz tovább csak a kör peremére s hozzámig — ki állok a közepén. S csak nézzük egymást aztán nem is nézzük valami távolira gondolunk valami múltra — s sehogyan se értjük: mást dobbant szivünk, mást mondott szavunk.
