Hevesi Szemle 17. (1989)
1989 / 4. szám - VÉSŐ - PALETTA - Farkas András: Fridél Lajos grafikái
vesz a fiatalember, hiszen a könyökből előlendített kar azt is mutathatja, hogy nem kell utána mennie ennek a nemes vagy félénk vadnak, majd bevár, mert tudja, látja, hiheti, ez az egész jelenet azért jött létre, mert itt valaminek történnie kell. Igen ám, de mi van — ha jól látjuk — ezzel a félig készült házzal, miért fontos az. hogy a fiatalember árnyéka a két ember közötti falsíkra rávetítődjék; miért is ellenpontozza ezt az egész jelenséget a távoli templom a megtámasztott tornyával? Töprengünk azon, vajon egy átértelmezett, vagy emlékezetből visszahívott jelenet tanúi vagyunk-e, vagy a látványon túl mutatnak az ábrák? Maga a közlés több rétű. Ha a két arc közötti, nem is árnyalati különbséget összevetjük, kitűnik, hogy a fiatalember számára ez a pillanat egy a sok közül, míg a lány arcán a feszült figyelem, zavart messzenézés azt a veszélyt idézi, amire az anyák nem győzik eléggé oktatni lányaikat: a méltóság, és a tisztaság megőrzésére. El is játszunk a gondolattal: milyen hatást váltana ki a grafikus, ha a fiatal férfi mögé rakja a kápolna megtámasztott tornyát és a lány elé a félig kész, vagy csak jelzetül odadobott házat? Mit vall az árnyék-alak, hiszen ebben a sejtelmesnek értelmezhető jelenetben ez a néma látszat a szerkesztés okából, s talán a lényegre törés késztetéséből ágaskodik a kép közepében? Csak kérdezzük, a választ nem adhatjuk meg, mert szavakban nehezen írható körül mindaz, ami a vonalak, a formák harmóniájából kiolvasható. Mire így el-elbotorkálunk a kiállításon az egyik grafikától a másikig, egyre inkább leteszünk arról, hogy felszínesen, csak a fogalmazási készség oldaláról tekintsünk ezekre az alkotásokra. Inkább foglalkoztat minket az a kapcsolati rend, amely távolabbra mutat azoknál a viszonylatoknál, amiket a szereplő testek és tárgyak helyzete láttat, érzékeltet. Itt más dimenziók is érvényesülnek, amikről más alkalommal kifejtettük véleményünket, elgondolásainkat. Mert ebben a grafikai világban több is bennefoglaltatik, mint amit első olvasásra látni vélünk. Elmélkedések ezek a munkák arról, ami már megtörtént, az események és a történések szövevényéből még kiolvasható; ábrázolások arról, ami éppen az alkotás, a teremtés pillanatában, folyamatában örvénylik az agyban, a lélekben, az idegekben. S míg ez a belső egymásra-tornyosulás foglalkoztatja, munkára serkenti a művészt, kiderül, hogy számot vet eddigi önmagával, leküzdi azt a régi önmagát, aki eddig volt, felszabadul öröklött, vagy szokott témáinak, indulatainak nyűge alól, leképezi azt, amitől távolodni akar, a lélek terhét, amely változatosságra serkenti, változtatásra indítja. Nem engedi, hogy megnyugodjék az elme mindaddig, amíg ki nem dobta magából a feledésre ítélt múltat. Az ember kénytelen-kelletlen tudomásul veszi, hogy legszebb életszakasza, benne minden, amit gyönyörűségnek is lehet nevezni, a szerelmet, elveszti, mert a tegnap arccal lefelé temette el sokszor világraszóló nagy érzéseket, szenvedélyeket. Az átélést nem tiszteli az idő, de a sors, vagy bárkinek, bárminek is hívjuk az Adakozót, kölcsönzött az embernek olyan készséget, amellyel felveheti a harcot az elmúló idővel: jeleket írhat le annak bizonyságául, hogy itt volt, hogy így meg úgy élt, hogy ilyen meg olyan érzései, szenvedélyei támadtak, tetteiben ezt meg ezt akarta. Azt is elmesélheti, hogy nagy-nagy szorongattatásai közepette ember tudott maradni, vagy éppen ezért meg ezért bukott el. Aiszkhülosz Perzsákját olvasva jut eszünkbe, mekkora áldozati rend vonul végig az emberiségen, amióta a homo sapiens, ez ens, az animal rationale, ez a gondolkodó eszes állat, írja, tanulja és tanítja, teremti a történelmet. S mindezt azért jegyeztük le a kiállítás kapcsán, mert ismerjük nagyjából a művész életútját. Elvégzi a főiskolát, az otthonról szerzett hamuba sült pogácsa fölé felnőttek a férfivá érés gondjai, a felnőtt ember társadalmi vívódásai; egy korban, amikor a lelki és szellemi irányítás igencsak bal kézzel méretett ebben az -országban. Vívódásait nem sorolja fel műveiben, azok úgy is kitetszenek apránként; talán nem is számított arra, hogy a tanári oklevéllel a zsebében a rajztanításnál, a művészettörténet oktatásánál tovább merészkedjen. Ha nem jön a környezet, a közeliek hatása, hogy áúl kell jutnia a töprengéseken, meg kell találnia azt a kulcsot, amely a „szezámot4* kinyitja. A „szezám" kinyílt. Most már csak jól kell gazdálkodnia az ott találtakkal. Ha jól figyel, ha nagy fegyelemmel végzi el a rá kiszabott munkát, nem kell tartania saját lelkiismeretétől. Mert mindnyájan annak a szolgái, szorgos munkásai vagyunk; ha igényt tartunk az ember méltóságára. Farkas András 85
