Hevesi Szemle 17. (1989)
1989 / 4. szám - SZÍNHÁZ - Farkas András: Két görög egy műsorban
esik szó. Mint mostanában nálunk igencsak mindennaposán. Ez a Leláncolt Pro métheusz mindössze 1093 verssor, de bárhol kezdjük el és végezzük be a részletek olvasását, elemzését, kiderül, hogy ez a tragédia is. mint minden más Aiszkhülosz mű az emberi tragikum, egyáltalán a tragikum költészete. Szerinte óhatatlan az ősz- szeütközés a hatalom és azok között, akik a hatalom alatt élik le sorsukat. A görög tragédiaíró (525 524—456 455. Kri. e.) hisz az istenekben; ő az eleusziszí misztérium-vallás beavatottja is, ismerője, netán komoly követője az orfikus tanoknak. Kora embere, 35 évesen részt vesz a maratoni csatában, majd a szalamisziben. A perzsákról mindent elmond a róluk írt tetralógiában. És mégis az egyéni sors érdekli leginkább. Az, ahogyan az ember áldozatává válik a hatalomnak. Prométheusz titán ellene tesz a hatalom, Zeusz akaratának, mert az embereknek lehozza az égről a tüzet. ’ ® Lelopja? Nézőpont kérdése. Miért is teszi? Mert Epimétheusz az állatok között osztotta fel azokat a jó tulajdonságokat, adományokat, amelyek gazdagabbá tehették létüket. Zeusz haragja máshonnan is fúj. Az egyik lakománál a Tűzlopó a zsírba rejtett-csomagolt csonttal megtréfálta Zeuszt, azt az isten-királyt, aki a legfőbb uralmat Kronosztól megszerezte, Prométheusz még ennél is többet tud, ismeri Zeusz szerelmi kalandját, azt a mérhetetlen étvágyát, amely nem kíméli az embereket sem. Itt van tehát ez az ötletes, ez a mindig előre-tekíntő, a jövőt kémlelő titán, Prométheusz, odaláncolva a sziklához, hogy a madár csőre vájja-vájogassa a máját. Mit lehet ilyenkor tenni? Átkozódni, a megsértett ember indulatával, féktelenségével, szenvedélyével kikiáltani: ennyi gazság, a minden mérték feletti önzés és hatalom büntet, szenvedést okoz. És bár az időben történik minden —, mert hát a büntetésnek kezdete van —, mégis végeláthatalan a szenvedés, éppen azért, mert a titán istenfi, az a sorsa, hogy soha ne haljon meg; az a terhe, hogy a láncot és ezt a sziklát soha nem veszítse el. Ez a mitológia! Csak az? Mit tesz Aiszkhülosz? Mert a tragédiát valahogy mégis csak be kell fejeznie? Megnyugtató pontot kell odanyomni a darab végére, hiszen az utolsó mondat után nem következhetik az a végtelen jelzet, hogy a szikla -is, Prométheusz is marad a helyén? A tragédia szerint Prométheusz hosszas monológja hangzik fel, amit megszakít olykor-olykor a második szereplő, Hephaisztosz. vagy a Kar, vagy lo, vagy az Erő, Erőszak, Okeanosz közbeszólása, míg a végén tehetetlen megadással, amikor már sem az átok, sem a remény nem küzdheti fel magát a szavak, a mondatok küszöbéig, a Földhöz, Gajdhoz fohászkodik: „Szentséges anyám, magas ég, mindent közös fénnyel ki bevonsz, látod, hogyan ért méltatlanul ily sors.” „Aztán Prométheusz villámtól sújtva, a sziklával együtt a mélységbe zuhan.” (Trencsényi Waldpafel Imre fordítása.) Ez a mélybezuhanás a büntetés folytatása, a hős, a titán nem szabadulhat meg a bűn — ki is tarthatja Prométheusz tűzajándékát bűnnek? — az önálló cselekvés, a hatalom által meg nem engedett mozdulat következményeitől. Ebben a tragédiában nemcsak Prométheusz [Szenved. Itt van a másik örökké- élő, ez a Hephaisztosz, akinek parancsa van a hatalomtól, Zeusztól, a büntetést végrehajtani a tűzlopó titánnal szemben. Mit is mond ez a kovácsmester, miközben a karperecét, a bilincset és a láncot ráveri társára: „Alig merem, ki isten és rokon, viharcsapkodta sziklafokhoz kötni őt. és mégis meg kell tenni, mert atyánk szavát ki könnyen venné, súlyos bajba jut maga." A mondat tömörsége, az állapot jelzése, a függés iszonyatos terhének felismerése — visszajelzése annak a hatalomnak, amely- képtelen önkorlátozásra. Az egyórás szellemidézés, Aiszkhülasz felismeréseinek színpadi elismétlése megborzongatja a mai színházrajongót. Hát ennyire és ennyire új itt minden, ami a hatalom körül történik? Ennyire igaz a régi latin mondás, hogy summum ius, summa iniuria — a teljes jog, a teljes jogtalanság. Attól függően, hogy melyik oldalról mérjük le? Vagy abszolút mértékkel mérve is? És ha a görög tragédiát, a görög tragédiaírót, mindkettő sikereit és a kortársakra, meg a történelemre gyakorolt hatását tekintjük, mire jutunk? A feladat újra és újra megjelenik, a legfőbb hatalommal, annak minden torzulásával számolnunk kell, akár isteneknek szólítjuk őket, akár földi halandóknak látjuk. Ha hagyják ezt a látószöget egyáltalán használni is? Prométheusz dühöngése legmélyebb pillanataiban semminek nevezi Zeuszt, mert tudja a titkot, hogy jön az a fattya az istennek, aki letaszítja Zeuszt az ő trónjáról. De tudja-e valóban? Vagy csak hiszi? És a hit mennyire elégíti ki azt, aki szenved? Ki az, aki a reményben vigasztalást is akar nyújtani? Nyugtathat-e meg bárkit az, hogy eljön a holnap, és a holnapban az idő, amikor a jog és erkölcs, a tisztaság és az ember méltósága helyreáll, annak ellenére, hogy az erő és erőszak, kicsiny és nagy betűvel írva, szolgálhatja az egyetlen akaratot, amely önző és isteni mivolta 75
