Hevesi Szemle 17. (1989)
1989 / 1. szám - VERS - PRÓZA - Polner Zoltán verse - Szalay István: Kincskeresők
Tivadar úr, aki magában vénült vadászkutyájával járta reggelenként a tanyavilágot, mi mást is tehetett, minthogy a Rexnek magyarázta el a nagy családi sürgés-forgás okát, miközben akkorákat nevetett, hogy ijedtükben az akácokra felgallyazott varjak is elrepültek. Felpanaszolta, hogy két éve, amikor tüdőgyulladásban feküdt és írt az öccsének, hogy látogassa meg, mielőtt az őrök vadászmezőkre költözne, válaszképpen egy biztató sor sem érkezett. Tíz nap alatt viszont már a harmadik sürgető levelét írja a rossz testvér: Kérem a pontos családfát! Reggel vendég érkezett. Vendel Mihály úr, aki elmesélte, hogy szépen előrehaladt a kutatásokban, és a hatóságok is lelkes közreműködést ígértek, lévén a hajdani vashámor egy elpusztult falu helyén. Tivadar úr elérzékenyült. amikor megpillantotta az ősök bemutatott fotográfiáit, a kisebb-nagyobb emléktárgyakat, mert egyet-kettőt ezekből is hozott a kutató. — Ez volt egy „porció”! Ez az ön nagyapjának az üveghutájában készült ... Petneházy személyesen még sohasem találkozott Vendel úrral, a családi kutatásokra szóló megbízást is levélben bonyolították. Vendel úr észrevehető rokonszenvvel viseltetett a magát még jól tartó öreg úr iránt, és feltárta előtte a legfrissebb eredményeket, miközben mosolyogva nyugtázta az eddig néma rokonságtól érkezett tizenhat levelet. Forró szamovártea mellett mesélte el, hogy huták és hámorok történetének hiteles kutatására két éve kapott újabb megbízatást Petneházy Félix úrtól, aki azt is közölte, hogy a kutatások eredményeiről kizárólag Matild leányának számolhat be, ugyanakkor nem zárkózott el az elől, hogy a helyi hatóságok kívánságát teljesítse és az itthon élő rokonoktól múzeumi tárgyakat, emlékeket gyűjtsön. — És a kincsek? Vendel úr régi divatú, angolos bajusza idegesen mozogni kezdett, folyton kíváncsi szeme, mintha keresgélt volna a tágas szobában. — Kincsek voltak, uram! Azok feléből — az első világháború előtt —- a gazdag üveghutás Széchy Pál kifizette Krisztina lánya férjének, Petneházy Tasziló úrnak font sterlingben levő adósságait, a másik felét a kincstárnál letétbe helyezte, de nyoma veszett... A kutya morogni kezdett az asztal alatt, a kandallóban ropogott a tűz, magasra csaptak a lángok. Tivadar újra töltötte a teáscsészéket és fanyar mosollyal nyugtázta a kutató szavait. — Nescias, quod scis, si sapiens! — Én, uram, kincseket nem ígértem! — De a palackból azok megcsillantásával akaratlanul is kihúzta a dugót, és a szerető rokoni szívek hamar fellobbantak ... Hallgatás és percekig tartó pipatömés következett, később Petneházy Tivadar mesélni kezdte a pipák történetét, megemlítve régi gazdáikat, akiket a családfa összeállítását végző Vendel úr talán mindenkinél jobban ismert, majd megunva a dolgot, a háziúrhoz fordult: — Miben állhatok a jövőben még rendelkezésére? Tivadar úr ezúttal egy Eszterházy-porcelánpipát tömött tele illatos dohánnyal, és miközben szipákolva pöfékelt, szótagonként, hunyorogva, Vendel úrra tekintett: — írjon levelet valamennyi érdeklődő rokonomnak! írja meg nekik, hogy teljesítem kívánságukat és átadom nekik a családfát. Itt, nálam! Ebben a szobában. Én, személyesen. 33
