Hevesi Szemle 17. (1989)
1989 / 4. szám - VERS - PRÓZA - Jenei Gyula költeménye
— Borzalom, katasztrófa. S akkor fogalmam sem volt róla, hogy a Vész szelei fodrozzák a viharfelhőket. Majdhogy ujjongtam. Teljesítem férfiúi küldetésem. Alkárcsak milliók teszik. Nagylelkűségem tudata fellengzőssé formált. Hiúságom is legyezgette az, hogy valaki odavan értem. Vége az egyedüllétnek. Lesz, aki pátyolgat... Jézusom . . . Közelgett július 18., az esküvő napja. Színhelyül a Szentgyörgy templomot választottuk. Anatol gondterhelten érkezett, de én ebből semmit sem vettem észre. Utólag jelezte: ki akart ábrándítani. Az Anyeginből idézett volna, de nem merte citálni: „Hogy élnék természetem ellen, Rossz férj és apa volnék én ...” — Attól tartott, hogy letorkollnám. Meckné, az örök mecénás se szólt közbe, pedig tisztában lehetett mindennel. Előtte sem volt kétséges, hogy tőrbe csaltak, rámcsimpaszkodták, édeskedéssel, színjátékkal torzították el éleslátásomat. Mindnyájan megadták az esélyt — jószándéktól vezérelve — totális csődre, arra a kataklizmára, amelynek hatása még most is frissen munkál bennem. Arám kivirult. Hát persze, a szabadon repdeső, ezerszínszárnyú lepke berepült a számítón tervezgető pók hálójába. Vergődni, kétségbeesetten csap- dosni. Néztem a mosolygó, az elégedettséget színlelő rokonokat, barátokat. Az én aranyfürtös ábrándcsodám hiányzott közülük. Valahonnan, az egyik távolabb eső oszlop mögül viszont hivogatóan pillantott rám a fekete csuklyás Halál . . . (Folytatjuk) u> JENEI GYŰ A dáliák csöndje lángvörös dáliák csöndjébe rohadok. szavaimat elnyeli a semmi, s kezemmel, mert ölelni vágylak, úri hideget markolok, száműztél detoxikáit éjszakákba; egy ijedt neon alatt benézek ablakodon, kifeszített, halványkék lepedőnkre nagy, sötét árnyak hullnak: viaszbábuk vagy fénytelen csillagok. Fetsöörs: 1‘reposti templom 18