Hevesi Szemle 17. (1989)
1989 / 4. szám - VERS - PRÓZA - Pécsi István: Az utolsó akkord (kisregény)
— Kis lovagom, ez nem muzsika. Itt még annyira se tündökölsz. Menynyivel talpraesettebb az én drabális-énekesem. Ö nem nyűglődik, hanem cselekszik. — Szinte rohantam mellőle. Kiábrándultán, összetörtén, kétségbeesetten. A csillagvert éjszakai utcák egybemosódtak. Reményvesztetten, zaklatottan futottam, mindaddig, amíg megint szembe nem jött velem. Tekintete némán is vigasztalt. — Ne aggodalmaskodj, vívódásaid művészi érlelődésed segítik, szolgálják. Fojtogat az azonosságtudat intelme, családod azt várja tőled, hogy légy olyan, mint a többi. A sok-sok ős. A majdhogy egyforma, a mindig hasonló gyermekeket nemző. Nősülj meg, gyarapodj. Fiaid, lányaid érjenek felnőtté, Te pedig örvendezz, s fokozatosan leépülve dőlj a sírba! Ez a folytonosság, e regula alól kitérni nem szabad! Beléd sulykolták. Akarod, de ösztönöd, személyiséged tiltakozik ellene. Ítéletalkotásod egyéni, nézeteid markánsak. Szeretnél, de nem is óhajtanál idomulni. Rárévedsz azokra az elődeidre, akik megtestesültek benned. Valaha rejtőzködtek, álarcosán jártak, s úgy igeneitek, hogy közben a nemet mormolták. Ne mímelj, ne komédiázz! Nincs semmi értelme. Valód harsanjon fel belőled, mert csak így jutsz el az egekig. A külső ne tévesszen meg! Ha valaki emlékeztet rám, ne dőlj be az ámításnak. Én csak azokban közelítek, akikből sugárzik az örök dallam. Velük egy perc maradandóbb élményözön, mint másokkal számos keserves esztendő. Ne félj a másságtól! Igaz, stigma a homlokodon, de a kiválasztottak, az irigyelt kevesek megkülönböztető jegye. Te meg a harácsolás, a polgári vagyongyűjtés. Képtelenség, hiszen számodra csupán az a fontos, hogy golg< tás köreidet hangjegyekbe mintázd. Maradj továbbra is különc, hűvös, zárkózott, ne fékezd szeszélyeid, különösképp, ha azokkal nem ártasz senkinek. Ha úgy véled: összekavarodtak a dolgok, s nem lelsz kiutat, rögvest megjelenek. Az utolsó akkordig. — Lassan megnyugodtam. Lakásom sáncai biztonságérzetet adtak. Most már én méltatlankodtam. Fertelmes cafka. Képességei tündökletesek, de a lelke egy trampli markotályosnőé. Hát mi vagyok néki? Rubelkereső automata legyek? Ráadásul fürge kandúr éjelente. S mindig akkor, amikor gusztusa támad ilyesmire. Micsoda kielégíthetetlen étvágy, milyen gátlástalan követe- lődzés! Váljak rabszolgává, amolyan házipincsivé? S mi lesz hosszú évek múlva? Máris molett. Hajlamos a hízásra. Az oldalamon hömpölyögjön száztíz kilós tehénként, s közben üvöltözzön, rikácsoljon, szidalmazzon, kicsinyeljen? Nem, inkább az ezrerszeres magány tragikus bilincskötése! Hadd siessen útjára ez a féktelen perszóna. — No azért fel-felcsendül még a csalódottság könnyes hegedűszólama is. .. — Okos öcskös. De milyen szublimáltan, mennyire parfőmözötten. Majdhogy élvezet nosztalgiázni... Inspiráló töltésű visszapillantás. Neked megvallom — zeném is árulkodik róla — sajogtam eleget. — Ki se láboltál a kórból, amikor felperzselt Antonyina. — Árnyak szöknek a szobába, így őszintébb lehetek, zsoltáros tisztaságú. Engem csupán a munka pezsdített fel. Hidegen hagyott a konzervatóriumi oktatás. Bizony Bob, vasárnapi nevelő voltam. Fel-fellángoltam olykor, hogy aztán hetekre kihúnyjak. Ezért közömbösen hagyott tanítványaim zöme. Fá- roszra nem bukkantam köztük, a középszer pedig sosem lelkesített. Annál inkább felajzott az alkotás lehetősége. Ilyenkor meghalt körülöttem minden, s kizárólag a magam által szuggerált világban mozogtam. 1877 májusában meglátogattam Lizaveta Andrejevna Lavrovszkáját, a neves énekesnőt, ö aján16
