Hevesi Szemle 17. (1989)
1989 / 3. szám - VÉSŐ - PALETTA - Szalay István: Egy évszázad festője: Kastaly István
terek birodalmai, a második világháború előtti és közvetlen utáni öreg város memento! is az ő birtokában vannak. A művész az erdőt kedveli leginkább, a felsárgálló erdei utakat, ahol a fakitermelő emberek leközelítik a meredek hegyoldalakról a faóriásokat. A fák fölé eget fest, amely sohasem felhőtlen, hanem olyan, mint az élet, gondokkal tarkított. Az aktokra mutatok. — 1932-ben költöztem Egerbe. Több helyen dolgoztam, tisztviselősködtem, és temrészetesen festettem, amint látod, egyebek mellett aktokat is. Egy dátumot kell említenem: 1954, Ekkor alakítottuk meg alkotótársaimmal a Marx Károly utcai kollektív műtermet, ahol igazán élni kezdett a képzőművészeti csoport. — Valamit jól lenne hallani ezekről az évekről! A visszanéző ember hunyorgó tekintetével keresi vissza a harmincegynéhány évet, de a szavak frissességéből az élet valósága érződik. — Azok szép, munkás idők voltak! A fiatalságnak tanfolyamokat szerveztünk, bemutattuk egymásnak saját munkáinkat, évente két alkalommal volt kiállítás. Még aktmodelieket is sikerült szereznünk. Egy ilyen polgárvárosban nem volt könnyű megértetni az ifjú hölgyekkel, hogy a művészetet tisztelik meg és szolgálják, ha levetik ruháikat. Gépírónők, boltoslányok, tanítónők aktképei hirdetik most is szobájában hajdani szépségüket. — Előkerül-e még néha az ecset, Pista bácsi? Fel-alá járkál, csoszog az öreg bútorok között, telefonja felé indul, amely ösz- szeköti a világgal, és amely számára több okból nélkülözhetetlen. — Láthatod, egyedül élek! Magamnak főzök, magamra van gondom, bár vannak jó embereim, akik időnként rám pillantanak. És hogy az ecset? Sokat, nagyon sokat alszom. Alacsony a vérnyomásom, napi három-négy kávé sem segít, de azért festegetek. A müncheni éveimben alig aludtam, most kipótolom. És ha a festőállvány elé lépek, akkor a természet vonz oda. Később a ktoek fotóiból válogatunk: olasz városrészlet, 1916-ból. Gellérthegyi barackvirágzás, legiesen finom egri leányportré. Festmények fotográfiái százszámra, széthullott dobozokban . . . — Kétszer kaptam meg Heves megye művészeti díját, voltak kiállításaim a Hevesi Szemle kisgalériájában ... Telik az idő, fárad a mester, ideje készülődnöm, nem szeretnék visszaélni megtisztelő meghívásával. — Hová sietsz? Hiszen még alig beszélgettünk. Van néhány, toll alá kínálkozó sztorim, ezeket még meg sem hallgattad, és folyton csak rólam beszéltünk. Tudom, hogy mindenre kiváncsi vagy, minden érdekel, itt minden, amit látsz, művészi és egyben muzeális. Ha írsz valamit, el ne felejtsd: nagyon szeretem az embereket és ők is nagyon szeretnek engem. És a fiatal évekről meg ne feledkezz, a külföldi éveimről, a Királyi Felsőakadémiáról, ahol sok. magyar tanított, és ahol sok szép lánnyal hozott össze a sors. Micsoda kuglipartikat szerveztünk! Mindig egy hordó sör volt a tét. Vesztesnek lennie kellett, így aztán nem veit híján az innivaló. És még valamit! Azok a gyermekkori emlékek, a tiszai füzesek között.. Elröppent az idő, búcsúzáskor, az ajtóban megígéri: — Legközelebb, ha jössz, megkóstoljuk a „citronyos” boromat. Ez is a hosszú élet titka ... Szalay István 80
