Hevesi Szemle 17. (1989)
1989 / 3. szám - VERS - PRÓZA - Pécsi István: Az utolsó akkord (kisregény)
PÉCSI ISTVÁN Az utolsó akkord Szerettem az őszt. Különösképp akkor, ha fehér fürtös haj koronájával, nyári dévajságot sugárzó kék szemével fényt lopott az esőt és ködöt sejtető novemberi napokba. Mint most, a búcsú óráiban, amikor azt az utolsó akkordot bizsergetik ujjaim, azt a végső futamot, amelyet már soha többé papírra nem vethetek, zongorára nem parancsolhatok. Riadtan álltok, ültök körülöttem, s úgy tesztek, mintha fogalmam se lenne róla, hogy nincs tovább, holott sejtitek: tisztában vagyok azzal, hogy hívnak odaátról. Üj színpadra, friss próbatételre. Megéreztem ezt. Réges-régen. Még különc gyerekként agyamba vágódtak ezek a percek. Akkor is hullottak a bronz levelek, szomorúan kószáló szelek kergetőztek az égbe nyúló ágak között. Felhő kúszott a haldokló Napra, s számomra ismeretlen dallamvariációk kábítottak el. Aztán arcok villantak elém. Egy-egy motívumhoz társítva. — Hozzánk futsz, tőlünk menekülsz, velünk viaskodol, minket unsz, értünk rajongsz. Hallod azt a muzsikát? A te majdani motívumaid. Kikínlódod őket, mint a kagylók az igazgyöngyöt. Egészen addig, amíg a Csend telepszik melléd. Abban a pillanatban ide láttam. Futottam, rohantam, de mindnyájan utánam siettek, s azok a hangok még inkább felerősödtek. Az ágyra zuhantam, a puha párnába préseltem homlokom, de megnyugvásra csak nem leltem. Mindaddig, amíg ujjaim a billentyűkre nem siklottak, hogy felszakadjon az a felfoghatatlan fájdalom, s valamiféle sóvárgott gyönyör, társítva a felismerés döbbenetével. — Az én melódiám ... Ne, nem akarom ... ! Nagy a fizetség. Rémülten menekültem ismét a kertbe. Avarszőnyeg tompította lépteim zaját. Szellő se rezdült már. Arany ragyogás simogatott. Anyám jött elém. Feljajdultam: — Honnan, mama, hiszen meghaltál, elsirattalak .. . Keze hűsítette arcomat. — Fiam, a lét örök. Csupán emberként esküszünk a három dimenzióra. Másutt, testtelenül, a végtelenség lesz osztályrészünk. Ott, messze, az Univerzum távoli pontjain, földi fogalmaink elvesztik értelmüket. Amoda érve elfeledjük azt, ami erretájt belénk rögözött. Nincs gyűlölet, irigység, harag, féltékenység, torzsalkodás, nélkülözés, szegénység, kizárólag a Szellem, az Értelem, a Szeretet regnál. Mindössze ezt az útravalót visszük magunkkal, meg az érdemjegyet, amit e tantárgyból ideát szereztünk. Rád a szolgálat vár. Millió társadban kelted fel a valódi értékek iránti vágyakozást, az önvizsgálatot, s kínálod nekik a katarzis tisztítótüzét. A zene révén, a gyötrődés árán születő muzsikával. A halhatatlanság mementójára ébreszted rá őket, hogy nemesebbé válva, emelkedjenek magasabb régiókba. Nem hagyta abba, folytatta, s én szoborként meredtem rá. — Kár tiltakoznod, erre rendeltettél. Magam meg arra, hogy génjeimmel átadtam neked a famíliánkban nemzedékek óta bujkáló adottságokat. Mi azért voltunk, hogy te lehess, s „beszélj” azon a nyelven, amely mindenkihez szól. Nemcsak léted fogytáig, hanem azon túl is. Mindaddig, amíg e bolygón leszármazottaink lesznek. Másságod küldetésedből fakad. Sírva fonódtam hozzá. 15
