Hevesi Szemle 17. (1989)
1989 / 2. szám - KÖNYVEKRŐL - Tóth Béla: Bűvészinasok
komolyan gondolta? Akkor miért megy tengeri kirándulásra a legdrámaibb napokban? Miért jön rá úgyszólván rángógörcs a hajón a megtörtént hadüzenet hírére? Mert ezután már csak a dolgok tolsztoji „önmozgása” következhet. Meg az utolsó unokatestvéri táviratok. „Willy” és „Nicky” között. — Az I. kötet 45. oldalán a Magyarország jövőjén töprengő Tisza képe alatt két roppant elegáns úr kézfogása. A szöveg: „a szamár osztrák és a derék német — Berchtold külügyminiszter és Bethmann Hollweg kancellár”. Bevégeztetett. I. kötet, 82. old., 83. kép: azok „a rosszul táplált francia tábornokok ... ”. Mi tagadás, inkább fölsejlik mögöttük a töméntelen „Canard presse”, tournedos Rossini”, „ tripe ä la mode Caén”, a tengernyi „fine Champagne”, mint a Marne, Somme vagy a verduni „Bajonett-árok”. Azért van ám valaki, akinek az arca maga a „glorie” és „grandeur”: Louis Pétain marsall... És a tudósképű Gallieni, „aki Joffre szerint nem nyerte meg a marne-i csatát”. De akkor von Kluck hogy vesztette el? Ám a győzelmet illetően Joffre-nak „titka” van. Ha van, hát van. Majd Nivelle-nek is lesz. Titka. Egyelőre az I. kötet 89. oldalán, a 89. képen „Sir Douglas Haig elad egy offenzívát Lloyd George-nak, Joffre beszáll az üzletbe, Albert Thomes nem vevő rá”. Ó, hát Haigis.. . Neki is „titka” van, majd a parlamenttől „earl” címe, és százezer — akkori — font sterlingje... Eléggé mulatságos panoptikum lenne ez, ha csak egyetlen „en avant!”, „vorwärts!”, „rajta!” is nem kerülnek negyven — ne plevan — százezer szerencsétlen életébe. Taylor jól látja, hogy a hadseregeket, az anyagot már a huszadik század röpíti a helyszínre. De a hadműveleti területen még nincs más lehetőség: úgy mozognak a hadseregek, mint Austerlitznéi vagy Caesar galliai hadjárata idején. Még néha rosszabbul is. Az állóháború kialakulása mellett pedig pokoli iramban szaporodnak a modern tüzérségi és automata fegyverek. Meg a légierő. A tömegtámadások pedig szigorúan solferinói felfogásúak. A szerző szerint erre nem gondolt az 1912-ben elhunyt Schlieffen admirális (Sedan nemzedéke, dreimal hoch!), amikor híres haditervét elkészítette. A németek réme, a kétfrontos háború is valósággá vált. Hja, a mazuri tavak... a szerző megpróbálja bebizonyítani, hogy mindezekhez (?) nem is kellett Hindenburg. Különben is úgy áll ott, a königsbergi piactéren Luddendorf társaságában, mint egy nyugalmazott postatiszt, aki póréhagyma miatt várja az ismerős kofát. Keleten mégis más a helyzet. „Nicky” cár gyorsan elzavarja a kor egyik legnagyobb stratégáját a Kaukázusba: Nyikolaj Nyikolajevics nagyherceget. Teheti. Van jobb is, akire hallgathat. Raszputyin. Emiatt alig vannak vasútvonalak. Itt a menetelés valóban elmúlt századokat idéz, és bár sok ezer halott, sebesült és hadifogoly árán, de ki lehet számítani, hogy meddig tart egy „sikeres” offenzíva. Amíg a sereg vonszolta trén el nem kopik. Románia megállíthatatlannak vélte a Bru- szilov-offenzívát. Hadba lépett, mire a központi hatalmak iszonyúan kiporolták. Jövője szempontjából ez a vereség volt legjövedelmezőbb „győzelme”. És ki figyel oda az emigráns Massaryk és lord Asquith tárgyalásaira, amikor az orosz kolosszus kiesése után Amerika beavatkozását várja vagy rettegi? Pershing tábornok: tőke, fegyverzet, emberanyag. Meg a biztosra vett Antant-győzelem után Amerika egyre sokszínűbb jelenléte Európában. Hát... mindent el kell egyszer kezdeni. Az üzletet, a háborút, a diplomáciát. A „Lusitania” elsüllyesztése borzalomnak sok, ürügynek egyedül elegendő. Pershing pedig elhatározhatta, hogy európai értelemben vett „kemény’ katonát kalapál — mindössze 88 000 halott árán — az amerikai fiúkból. (Yankee doodle. Édes mama, almáspite, szőke Mary-Lou, Családi Biblia, megtalált kiskutya, filmekre álmodott cowboyok az igazi gulyáslegények helyett...) Nos, a Kuba körüli csetepaté vagy a mexikói háború nem olyan volt, mint az Argonne-i erdő, a Chemin des Dames sem volt összetéveszthető Mocskos Molly kocsmájával — egy pókerparti után. Közülük is jobban jártak azok, akiket az európai hadszíntér puszta látványától súlyos idegsokkal rögtön „hátba” kellett verni vagy csak a párizsi kuplerájokig jutottak el. A kenetteljes Wilson pedig a „népeket boldogító” 14 pontjával feltalálta a tejszínhabos kézigránátot. A tejszínhabot aztán lekaparták az utódállamoknak, ami maradt, azt beledugták a magyarok zsebébe — kibiztosítva. I. kötet, 193. old., 189. kép: Compiégne, 1918. nov. 11. A falfehér Erzberger aláírja a fegyverszünetet, és nyilatkozatát így zárja: „Egy hetvenmilliós nemzet szenved, de nem hal meg”. Abban az ominózus vasúti kocsiban Foche ékesszóló válasza igy hangzik: „Trés bien” és kézfogás nélkül távozik. Nagy ára lesz ennek — ugyanabban a kocsiban. A Versailles-i időszak morális értékét pontosan megméri Taylor. A győzelem utáni bosszúból ugyan nem marad ki Németország, de „kockázatmentesen” csak két országot taposhattak a földbe: Magyarországot és Törökországot. Meg is tették. 86
