Hevesi Szemle 17. (1989)
1989 / 2. szám - VÉSŐ - PALETTA - Farkas András: A téma: az élet minősége
rok idézik a monumentalitást, a Látomás az ott szerzett benyomások lélektani foglalatának is tűnik, míg a Tavaszi áldozat — ha áttételesen is —, de Sztravinszkij muzsikáját juttatja eszünkbe. A Sanyi, dől a szfinx pedig azt a humort, amely oly régóta hiányzik Herczeg István grafikáiról. Még jó, hogy a drámai alkotások mellett Kós Péter felvonultat néhány könyvillusztrációt. Annak bizonyitására, hogy az optimizmus, minden riasztó jel ellenére, nem veszett még ki egészen a teremteni képes emberekből. Ezt a hitet kell itt és innen elindulva megsokszorozni, hogy a társadalom vezérlő akarata, irányítói végre rádöbbenjenek: nem dörgő nyilatkozatok építik a jövőt, nem programok határozzák el az utat a jövőhöz, hanem az a hit, amely tenni képes az emberi értékrend szabályai szerint. Így lesz önbizalmunk és lelkünk holnap is. Azért van valami biztató is ebben a borkombinát aulájában látott korrajzolatban! Az például, hogy ezek a művészek — talán a riadtság és az ingerültség okából is — napra kész állapotban vannak. Nem nyúlnak a téma mellé, nem kerülik el a sajgó jelen pontjait és tudnak, akarnak kritikusan szót emelni, az alkotás erejével protestálni az ostobaság, a felelőtlenség ellen. Könnyű azt mondani, minden korszak, minden társadalom azt kapja, amit megérdemel. Ha ez így lenne, már rég kipusztult volna az emberiség. De nem így lesz; merjük hinni, hogy a jobbítás szándékával szólók visszhangra találnak. Ha nem ma, holnap, ha nem holnap, majd azután — a türelem kivárhatja a Föld tavaszát vagy rengését! Barátság az érzelmek csúcsán Mielőtt hozzáfogtam volna a bennem keletkezett hangulat leírására és indokolására, mindenképpen szerettem volna pontos meghatározást fogalmazni mindarra, amit Ridovics Péter festő, Buda István és Kubisch János szobrász munkái keltettek bennem az oktatási igazgatóságon a többszöri végigszemlélés — ha úgy tetszik —, elmélkedés után. Először azt a címet akartam adni a gondolataimnak, hogy mindaz, amit tőlük itt látok, megnyitják nekem a tiszta érzelmek távlatait. Aztán ezt elvetettem, mert némileg patetikusnak találtam, másrészt azt a fenségeset nem fejezte ki kellőképpen, amire gondoltam, amivel azonosnak tartottam az élményt. Azt azonban tudtam, hogy itt nem a megszokott ítészi rendben és csak a képzőművészeti kategóriákban maradva és gondolkodva kell elmondanom észleleteimet a három fiatalemberről, akik itt alkotásaikkal szerepelnek. ök hárman barátok, el sem tudják képzelni egyelőre, hogy ők egymástól elszakadnának. Egybetartja őket az azonos lélektani alapállás, az a tiszta és probléma- mentesnek tűnő érzelemvilág, ahol az ember és a természet iránti szeretet nem kis rajongással párosul. Mert hiszen mi másképpen lehet a teremtő láz pillanatát érzékeltetni, mint azzal a felfűtött rokonszenvvel, megéléssel, amellyel az ábrázolandó jelenséghez közeledünk? Legyen az a legközvetlenebb kapcsolatban levő családtagunk, vagy egy rejtélyesen mosolygó színes afrikai lány, netán egy ló a Hortobágy- ról, vagy egy juhászgyerek a báránnyal. Vagy? És itt a sok vagy-vagy között előfordulnak átlényegített, a jelenségnél magánál messzebb mutató teremtési indítékok, amikor az esztétikum ráköszön a művészre a történelemből, mondjuk egy Breughel- kép formájában és leküzdhetetlen vágyat érez a szobrász arra, a régi témát, a régi stílust megforgatva magában, éremmé öntse-faragj a azt, ami színek és vonalak nyűgében élt benne addig? Ez a három művész portrékat, emberi és állati testeket mintáz, fest, rajzol, farag kőbe, önt bronzba. És ha szabad ezt így, általánosítva és félő érvénnyel kimondani: mindenbe beleviszik a munka szeretetét, azt a rokonszehvet és a szánalomnak azt a szent hevületét, amellyel feljegyzik a szépséget. Erről-arról elmondják, hogy igen, ez itt most látható, ez itt most ilyennek tűnik, megvan benne mindaz a harmónia, a színek és vonalak egymásra találása, amit harmóniának, ennek következtében szépségnek és igazságnak érzünk, hiszünk, nevezünk. De azért sietünk mindezt megfogni, lejegyezni, mert ez a harmónia, ez a szépség, a létezésnek ez a nyugalma, békéje, méltósága, olykor fensége — veszendő. Talán már a rákövetkező pillanatban visszahívhatatlanul megváltozik minden, bekövet- kezhetik a tragédia is. Az arc gazdája baleset áldozata lehet vagy egyszerűen csak kilép ebből a varázslatos körből, ahol így látták, így érezték meg az ő lényét. Jó lenne itt most példálózni, mivel is hatottak rám ezek a fiatal művészek, merthogy ennyire beleéltem magam az általuk keltett atmoszférába, abba a légkörbe, ahonnan ezek a művek születhettek. Ridovics Péter a leghétköznapibb környezetben éri utol a lányokat, asszonyokat: a konyhában, netán reggeli készülődés közben, amikor a külső világ sem igyekszik fürödni abban a fényben, ami még szét sem áradt ebben a szürke és polgárján szegényes vagy inkább szerény lakásban. 83
