Hevesi Szemle 17. (1989)

1989 / 2. szám - SZÍNHÁZ - Farkas András: Bemutatók a Gárdonyi Géza Színházban

meg is alázza ezzel a követelődzéssel magát is, a Gerőt is: meg mindenkit, aki ebben a családi béka-egér harcban részt vesz. Mert itt az erő, a pénz, az idősebb Mühlstadt lány, neki van igazán biztos vagyona, amit Arthur, ez a borisszajankó sem herdálhat el, csak csipkedhet.

Ebben a felállásban a rendezőnek minden ötletét Johannára kell összpontosítania. Öt kell bemérni, mit és hogyan alakít Gerővel szemben és Gerőért, miért és hogyan veszekszik férjével és férjéért, mert végül is a nőnél mindig az a hatás a lényeges, ahogyan a férfiak előtt eljátszhatja legjobbnak vélt önmagát. Amennyire ismerjük Füst Milánt, a nőkről vallott felfogását és azt az áttekintést, ahogyan ő az asszonyokat osztályozta, a saját feleségét is, el kell hinnünk, hogy ez a sokféle és sokféleképpen viselkedő asszony folyton olyan szerepre állítja be magát, amilyent éppen az adott helyzet, az adott érdek megkíván. Vannak álmai, agyrémei, mint minden félig művelt, de a látszatot kitűnően kezelő asszonynak, amiért lehetőség szerint másokkal hozatja meg az áldozatot. De nem idegbeteg! Más az, ahogyan egy ember rajong az álmaiért, s megint más, a normálistól esetleg eltérő, ahogyan beleveti magát az önzés által diktált küzdelembe.

A rendező elképzelése szerint itt sok külsődlegességgel kell érzékeltetni azt a vibrálást, ami álomszerűvé, valószínűtlenné teszi ezt az egész hadakozást. Johanna hajnali álmában előfordulhatnak ezek a remegések, de a mindennapi szürke életben ez a magatartás, ez a tíz ujjbegyben reszkető, végigáramló álomba vibrálás képtelenség. Johannáról ezt az idegfeszültséget nem hiszem el. Azt nem tudom tudomásul venni, hogy ennek a nőnek nincsenek más életmegnyilvánulásai, mint csak ez a szertelen izgalom, amikor a szeme üvegesen mered „a rémre”, a távolba, akit vagy amit meg akar hódítani, le akar győzni. Miközben ellenfeléhez úgy beszél, mintha egy nem létező vagy nem ismert memoritert olvasna föl. Nincs egy természetes mondata, nem akad egy nyugodt hangsúlya, amellyel nyugtázná a másik, az ellenfél meghódolását.

Győzelmének sem tud ejtőzően örülni, csak félszegen: arcizomrándító idegességgel röpköd, hátha további bajt okoz azzal a magatartással, amit nem is tud irányítani. Akar-e ez az asszony igazán valamit? Érti-e, hol vannak a közlés és a viselkedés határai? Hihető-e mindaz, amit tesz vagy amit tenni szeretne? S miközben ezen töprengünk, ráreccsentenek erre az egyébként érdekes asszonyra, a játék központi alakjára azok a rokonok, akikhez képest ő valóban kiszolgáltatott és legjobb, ha könyörgésre fogja a dolgot.

Ezt a Johannát nagyon ideges kezekkel kezelte a rendező. Nem a Füst által megírt figurát állította színpadra, hanem olyan valakit, akire rá lehet játszani, így nőhetett Johanna fölé a részeges gabonabizományos, így kiabálhatott vele a nővére, Eleonóra és így győzhetett rajta — úgy, ahogy — még a gerinctelennek nevelt Gerő is.

Ebben a felfogásban az erőt, a szereplő fontosságát a külsődleges jegyek érzékeltetik. Itt kiabálnak, túlmozognak. A hangsúly-eltolódások elvonják figyelmünket arról az arcról, amely megmutathatná a vívódást, azt a könyörtelen él- niakarást, amely a lélek sajátja. Főleg szorongatott-sanyargatott helyzetben. Totyi- ka, a gabonabizományos úgy vált egyik szerepből a másikba, hogy vígjátéki elemekké tolakodnak elő éDpen azok a részletek, amelyek az asszony tragikumát lennének hivatva érzékeltetni. Ezek a követelmények a rendező általánosan uralkodó nézeteiből adódnak. Egy-két szereplőt kiválaszt, azokat megfogalmazza, még ha harsányan is, a többi meg játszhatja a magáét; nem egy színész a privát modorosságát. Mühlstadt Eleonóra kiabál a húgával, kiabál Arthurral és úgy, mintha máshonnan érkezett volna. Gerő két hátrafeszített könyökkel, nyitott tenyérrel védi a maga igazát, s mintha nem is Módi Johannához beszélne, hanem minket akarna meggyőzni, ő anyagilag és erkölcsileg a tejlesítőképességének felső határán túl van igénybe véve. így is kialakul a Füst Milán által megszerkesztett családi bolondok háza, ahol Arthur nagy késsel indulhat a családirtás feladatához. De elakad, nem önszántából, hanem mert Johanna tud állatszelídítő is lenni. Többek között. S ha Fráter Kata olykor elszíntelenedett ebben a „ziccerszerepben”, annak a színészvezetés az oka. így lehetett Bregyán Péter részeg bizományosfigurája az est élménye. Olgyai Magda jó pillanatokat ébresztett a színen, Kószált Ibolya ügyesen villant át a jelenetek között, Gáspár Tibor párbeszélt Johannával, mert az ő esetében Füst Milán inkább Johanna szövegét írta fordulatosra.

Herényi József Ybl-díjas vendégként épített díszletet ebben a korszerűtlen teremben és kitűnően felhasználta a sovány lehetőségeket. Fekete Mária a szecesz- sziós századelő hangulatát idézte jelmezeivel.

Szép Ernő Májusa egészen más lélektani alapállásból származik. Itt, nála, a nő a jóságos tündér, aki a maga kis ligeti romantikájával, mérhetetlen, őszinte bol80