Hevesi Szemle 17. (1989)
1989 / 2. szám - SZÍNHÁZ - Sárhegyi István: Három beszélgetés Michel Gyarmathyval
Hát mi tagadás, nem loptam be magam a szívébe. Azért úgy, ahogy, összeszedem magam, s látszólag már sínen van az ügy: beszélgetünk a revü népszerűségének a titkairól, arról, hogy nem nehéz-e ebbe a műfajba mindig újat hozni, meg arról, hogy nem zavarja-e őt, hogy rengeteg magyar felkeresi. Már-már megszűnik a nyugtalanságom, hiszen még Párizsba is meghív magához. Aztán újabb hibát követek el... — Valamelyik este, a rádióban, Hegedűs Géza író az utóbbi évek nem éppen legjobb költeményeiből készített egy műsort, s ebben az ön Gyászinduló című költeményét is említették. Nem is gondoltam, hogy valamikor verseléssel is foglalkozott ... — Drágám, úgy látszik, te alig tudsz valamit rólam. Mert a verselés az hozzám tartozik. Komolyan. Ezt mindenki tudja. S szerintem te azt sem tudod, hogy én megkaptam a Magyar Népköztársaság Zászlórendjét. Ugye? — Hát, ami azt illeti... — Látod... Tanuld meg, amit valamikor én is megtanultam, hogy egy szakmát csak profi módon szabad csinálni. Másként nincs értelme... Mindenesetre, ha jössz Párizsba, feltétlenül keress fel, kedvesen fogadlak majd ... Aztán elköszönünk. Vitatkozni nem érdemes, igaza van. De már ekkor elhatározom, mindezt nem hagyom ennyiben, lesz ennek a beszélgetésnek még folytatása. Másnap irány a könyvtár! S valóban, kikerestettem egy sor, vele készült interjút, és alaposan áttanulmányoztam azokat. így — most már tudással fölvértezve — hívtam fel ismét... Második beszélgetés — Halló, Michel Gyarmathy? Sárhegyi István vagyok Egerből, bizonyára emlékszik arra, hogy két napja én készítettem önnel nem éppen sikeres interjút... — Igen. És? — Azóta áttanulmányoztam az ön életét, s szeretném, ha folytatnánk... — Nem kell azt áttanulmányozni. Meg ez már olyan lenne, mint a felmelegített feketekávé... — Azért én csak megpróbálnám... — No, jó. Hívj fel holnap, reggel fél kilenckor. S hány éves is vagy? — Huszonkilenc. — Akkor tegezzél, jó? Tehát holnap. Csókollak! Hát, idáig rendben volnánk. De mi lesz holnap? Egy rossz kérdés, s vége a dalnak. Harmadik beszélgetés Megérte a felkészülés, mert a dolog simán megy. Szót váltunk a valamikori képzőművészeti tanulmányairól, az Operettszínházban, a Király Színházban, a Budai Színkörben eltöltött időszakról, a bécsi Theater an der Wienbe való szerződtetéséről, majd arról, mi kell ahhoz, hogy valaki annyi esztendőn keresztül sikeres legyen, mint ő. Aztán mesél a háború alatti életéről, arról a harcról, amelyet a puszta létért kellett vívnia. Már teljesen elfeledte a két nappal ezelőtti fiaskómat, sőt meg is dicsér. — Látod, ma sokkal többet tudsz rólam, mint amikor először felhívtál, mint amikor azzal kezdted, hogy nem hallani rólam semmit. Ha te erre a pályára adtad a fejed, tessék annyit tudni mindenkiről, mint most tudsz rólam. Akkor én le is tehettem volna a kagylót... Mindegy, már el is felejtettem^ már szeretettel beszélgetek veled ... S folytatjuk, méghozzá nagyon kellemes tónusban. Mikor arról faggatom, hogy tudomásom szerint rajong a magyar ételekért, azt is elárulja, hogy van egy francia szakácsa, aki megtanulta szakácskönyvből a hazai ételeket, s például remek erdélyi rakott káposztát és mákos krumplis nudlit készít. Befejezésül pedig újra megkérdezi, mikor is megyek Párizsba. — Hát, megpróbálok kijutni mielőbb ... — Gyere csak nyugodtan, kapsz olyan mákos krumplis nudlit, meg cseresznyés rétest, hogy megnyalod utána mind a tíz ujjadat. De előzőleg értesíts! — Jó, jó, előre is köszönöm. — Látod, ma milyen jól elbeszélgettünk. Nagyon jó volt. S feltétlenül írj! Csókollak! Nos, ennyi volt a három beszélgetés Michel Gyarmathyval. Van-e tanulsága? Legfeljebb annyi, hogy a jó pap ... Sárhegyi István 76
