Hevesi Szemle 17. (1989)
1989 / 2. szám - VERS - PRÓZA - Mácsár Petronella költeménye - Zahemszky László: Epizódok Berija magánéletéből
na ugrani a nadrágomból, akár egy fogságba ejtett vadállat a ketrecből. Nem tudtam tovább türtőztetni magam. „Elég!” — ordítottam, egyik kezemmel megragadtam a nyakát, a másikkal letéptem a nadrágomat, ágaskodó bököm, akár egy pirospaprika. Magamhoz szorítottam, legnagyobb örömömre nem fejtett ki ellenállást. Éppen fordítva: szapora szájmunkába fogott, és olyan művészettel csinálta, hogy ha nem lett volna a kedvemre, megalázottnak éreztem volna magamat. Tudta a dolgát: nyelve mint a tűz, ajkait óvatosan szorította össze, forró nyála a hasamra csörgött. Kolosszális élvezet volt! Hagytam, hadd hancúrozza ki magát, amíg meg nem éreztem, hogy túl gyorsan közeledik a végkifejlet. Akkor belemarkoltam a hajába, hátrarántottam a fejét, hogy felsikoltott, arcát a díványpárnába nyomtam, hasra fektettem a pokrócon, és térdemet a csípőjéhez szorítva, hátulról nagy erővel beléhatoltam. Először kissé mereven viselkedett, még zavarta a levetett fürdőruha nedvessége, én óvatosan bántam vele, hogy ne ejtsek rajta horzsolásokat. Ám akkor a kis csaj még egyszer tanújelét adta érettségének: velem együtt kezdett el mozogni, combjai belülről felforrósodtak és sikamlóssá váltak, mintha olajjal kenték volna be. És a vakító napfényben mindvégig láttam a testét — az aranyos pihét az ágyékán, a hajlatait, a fehér csíkokat a vállán. Közben a mellbimbóit morzsolgattam, tapogattam a hasát, a combját, izmos fenekét. Vonaglani kezdett, s én nem tudtam többé visszafogni magam. Egyszerűen felrobbantam benne, az orgazmus kiváltotta belőlem az extázist, mintha csak a tegnapi kumisz forrt volna föl bennem. Nem akart elélvezni, lihegve feküdt, s én a kezemmel dolgozva, szívesen meghosszabbítottam a gyönyörét. Amikor mindennek vége lett, váratlanul sírva fakadt. Ez felbosszantott. Üjra megkínáltam borral, erre még hangosabban kezdett zókogni. Üjra felvettem a társalgás fonalát, szelíden, de határozottan elmondtam neki, hogy fontos személyiség vagyok, és ha helyesen és megértőén fog viselkedni, elrendezem, hogy részt vehessen a június 18-i, moszkvai sportparádén. Ez mintha megnyugtatta volna, s egy újabb pohár bor után beindítottam a motort. Azt mondta, hogy vissza kell mennie a motorcsónakhoz, de én megnyugtattam, és egyenesen Gagrába vittem. Grúzaim a kikötőben vártak. Vendégemet úgy fogadták, mint egy úrnőt. Nekem meg sikerült még jobb kedvre deríteni: biztosítottam róla, hogy mindent elrendezek a főnökeivel, s holnapig nyugodtan a vendégem lehet. A dácsán jelentették, hogy a végsőkig elcsigázott professzort az egyik őrnaszád kihalászta a tengerből. Parancsba adtam, hogy este, külön kupéban, indítsák vissza Tbiliszibe. Remélem, Beszóval minden rendben lesz — kerülni fogja, hogy szerénytelenül fecsegjen. Picinyem — Ljudmillának hívták — nálam maradt vacsorára. Utána a szó szoros értelmében összemarcangoltam, de úgy látszik, hamar beletanult, és nem sírt többé. Meghagytam Rafiknak, hogy reggel kísérje visz- sza a motorcsónakhoz, mert be kellett fejeznie az edzéseit. Azt is megtudtam, hogy nyolc nap múlva lesz a születésnapja. Feljegyeztem magamnak, hogy rózsát és csokoládét küldjék neki a szállodába, ahol az edzőjével lakik.” Az idézett részlet Alan Williams angol író Berija naplója című, politikai thrillerjében olvasható. Jóllehet a regény több motívuma — a múltban csak „szájhagyományként” ismert, de azóta, a glasznoszty jegyében már dokumentumokkal igazolt — tényeken alapul, egészében véve mégiscsak fikció, az írói fantázia terméke. Ám, hogy a sötét színekkel megrajzolt Berija-kép nem egy rosszhiszemű szerző puszta agyszüleménye, az — többek között — azzal igazolható, hogy az 1953. december 18-án kezdődött Berija-perben a szexuális perverzió vádja is elhangzott. 33
