Hevesi Szemle 17. (1989)
1989 / 2. szám - VERS - PRÓZA - Pécsi István: Koronás kegyetlenek (kisregény)
— Na és? — Aztán átkoztak, hogy mafláskodtam, hogy fölényeddel elsöpörtél... — De csak a némaság sátorozott körülöttünk. Csupán agyaink sugározták az információkat... — Nekem tennem kellett volna. — Azok az ormok égnyi magasságban meredeztek. Számodra elérhetetlenül. Benned a világosság és a sötétség erői csatáztak. Döntetlenül, megismételhetetlenül. Igaz, megérintett a mindent értés bűvölete. Ráhangolódtál, belebódultál, s aztán hús-vér voltod megrökönyödött mindettől. Számos reinkarnációs stáció vezet azokig a csúcsokig, s az iskolapénzt nem garasokban mérik, hanem súlyos aranyakban. Nincsen hátra, csak előre. Aki megtorpan, s visszapillant, két menettel lejjebb kezdi. Hatványozott lelkiismeret-furdalás- sal. Nem létezik gyorsabban célba vivő mellékösvény, hiába is kutatod. Oda repítettelek, ahová vágytál, ahonnan lepillantva minden más értelmet kap, ahol partnered lett a bölcsesség, a megértés, a türelem, a gátakat átszakító, az előítéleteket megtagadó Gondolat, az arcpirító alkukat nem kötő másság. Innen zuhantál a völgybe, ahol soha nem találod már a helyed. Hiába tieid a Jú- dás-ezüstök, hiába ücsörögsz a kisstílűség dúsan terített asztalánál, hiába vezetnek karon fogva a vélt karrier előszobáiba. Te már csak oda sóvárogsz. Oda, fel... — Ha újra, ha ismét... — Nővér, szép csuhásom beszél, s hogy szorongatja azt a vakítóan fehér virágot. No jól van, ne aggódj, tengernyi kör után találkozhatunk, ha megszabadulsz a jellegtelenség ragályától. Még jó néhányszor ütközünk, elsiklunk egymás mellett. Ha kell, ezernyi variációban, mert ahová én megyek, ahol már te is jártál, ott folyvást feltöltődöm, s újult erővel mérkőzöm azért a rendért, ahol az emberek nem fenekednek egymásra, ahol a Természet megfejtett titkait nem pusztításra rendelik, ahol az elnéző mosoly hibáikra döbbenti a botladozókat. — Lehetne még egyszer... ? — íveljünk hát oda, hogy friss maradjon memóriád. Vigyázz azokra a szirmokra. Mihelyt lehullanak, vége a látogatásnak. Ugye, megszédültél? Itt a színek élénkebbek, mint bolygónkon. A ragyogás zsongítja a megtépázott idegeket. Talpunk alá simul a fű, minket hűsít a lombok között bújócskázó szellősereg, felénk áramlik az andalító illatozón. Az arcokat ne azonosítsd! Majd látod valamennyit, valamikor, odalenn. Méghozzá próbatételeid állomásainál. Egyre azonban figyelmezz! Igen, ott, az a köpcös, az egykor karcsú, a később újra szilfid. Azzal a kedves négylábúval, akit Dánielnek nevez. Hozzárohan, most fedezte fel. Könnyezik, ő, aki hűvös, határozott, harcra kész, aki csak az elesettek oldalán menetel, aki a bajba jutottakért háborúzik ellenfeleinek növekvő táborával. Századok múlva belé költözünk, hogy azonosuljon velünk, hogy megírja a majdan szentté avatott királylány hamisítatlan történetét. Margitként, Petroszként egyaránt. Nincs benne semmi póz. Hancú- rozik azzal az aprósággal, aki — ez ám az érdekes — álomvilágának alakjait jeleníti meg előtte. Akikért rajongott, akikkel mégse lelték meg egymást. — Indul felénk __ — Fogod a sugallatát? Miattunk hagy mindent ott. Itt is van. Kezeinket egybekulcsolja, s rájuk helyezi azt, ami a számára a legtöbb, azt a fehér rózsát. Azt a már soha nem hervadót... ÍV égé) 21
