Hevesi Szemle 17. (1989)
1989 / 2. szám - VERS - PRÓZA - Páskándi Géza: A vigéc
E játékom a lélektani realizmust meg a fantasztikus (de nem tudományos) irodalom eszköztárát próbálja egyeztetni. A tudományos szótól azért óvakodom, hiszen a művészetek sejtelmével kezdődik minden tudomány. A művészet számára éppúgy tárgy a tudomány, mint ahogy a tudomány igyekszik (néha) tárgyává tenni a művészetet. Sőt — módszerévé is. Technika szerint ez jully — bohózat, elemei mobil — végül is: alternatív! — elemek: ezt már másutt is alkalmaztam. Itt ez nemcsak azt jelenti, hogy tetszés szerint lehet három felvonásban vagy két részben is játszani, hanem: a benne előforduló ominózus dátumokat, neveket, szavakat a hely és idő — aktualitás — szelleme szerint föl lehet cserélni. S ez igen fontos! Most már a bohózatról általában. A jó bohózat — természeténél fogva — mindig ürügy valaminek az elmondására. A botcsinálta doktor (Moliére) modellje lehet egy olyan történelmi helyzetnek, amikor is a tudomány nem lel utat, ezért a szélhámos és dilettáns — netán kényszerből — vállalja a „megoldást”. Ám annak a szituációnak is, hogy a nagyképű tudás legalább annyira sarlatán, mint az ügyeskedő amatőrség. És így tovább. Moliére története tehát csak ürügy: hogy mindezt elmondja vagy sugallja. A néző a tragédiában nincs beavatva a bukás, a halál titkaiba. (Legfön- nebb a történet rejtelmébe.) Ki ismerhetné igazán a halál utáni létet? A bohózatban be vagyunk avatva. Az élet „titkaiba” is — többé-kevésbé. A félreértés itt csak a színpadi hősök számára félreértés, a nézők előtt világos. Ez a publikumból fölényérzetet vált ki. A fölény pedig örömöt okoz. Olykor kárörömöt. (Bármilyen alantas volna is.) Nagyjából, s általában erről van szó. Ám ez konkrét és magyar bohózat. Így a „patentje” nem feltétlenül arra a rugóra jár, mint az angolé, franciáé stb. Van benne némi titokzatosság, mítoszi homály. S bár csattanói hasonlítanak, hiszen a poénok igen gyakran ikertermészetűek, hacsak nem úgynevezett — számunkra! — egzotikus népekről, nyelvekről, észjárásokról, végül is egzotikus humorformákról van szó, ám a célzat maga, egy egész történelem sajátos szülötte. A magyar történelemé, amelynek örököse vagyok. Így egy történelmi közérzet, léthangulat örököse is. Tehát háromfelvonásos bohózatot olvashatunk, amely a magyar kabaré eszközeit is felhasználja. E színjátékban semmi sem „olcsó” megoldás, csak ami a történelemben is az. Darabbeli hőseimet éppúgy elkábítja a sci-fi művészet, mint ahogy a halhatatlan spanyol hőst, Don Quijotét a lovagregény. A gondolati különbség mégis látható: az én hőseim valami ésszerűt gondolnak el, ami végül is bekövetkezhet. A távoli jövőben. (Tehát egyáltalán nem nyilvánvaló a tévedésük, mint a Don Quijotéé, aki harcias lovagoknak látja a szélmalmokat. Ezt bárki rögtön cáfolhatja. Nem így azt, hogy más bolygókon élnek-e emberek, s ha igen, mik a terveik velünk. {Persze, azt a Búsképű esetében sem cáfolja, hogy ő épp olyannak látja a világot.) Ám bohózatomnak ez csupán egyik rétege. A másik szerintem fontosabb. Bizonyos prófétikus elem. Alapgondolatának — nem ötletének, s ha ötletének: megélt s számomra megrendítő ötletének — múltját röviden így vázolhatom fel. „Az első feltámadás” című versemet a hatvanas évek első felében írtam. A lényege: nem csak egyetlen feltámadás van. E kötetben is megjelent költeményben fordul elő ez a két sor: 10
