Hevesi Szemle 17. (1989)

1989 / 2. szám - VERS - PRÓZA - Bényei József verse

— Szóval nem akar vidékre menni, igaz? — kérdezte sztentori hangon és villámokat szórt a szeme.

— Nem, kérem — mondta nyugodtan Gondos. — Én nem akarok tanítani. Én más pályára készültem.

— Méghozzá? — firtatta az ingerült elnök.

— Még nem tudom pontosan — felelte a fiatalember.

A bizottságban (inkognito) megbújt egy magát minden körülmények között bátran vállaló újságírónő. Másnap a Népszabadságtól a Magyar Nemzetig bezárólag, minden napilap izgalmas sztorit közölt az állásosztó bizottság és a Gondos-féle évfolyam találkozójáról, melyen „egyesek” — így a lapok — példátlan hálátlanságról téve tanúbizonyságot, nem fogadták el a számukra felajánlót tanári állásokat. A sztorik egyik főszereplője G. A. volt, aki állítólag kijelentette, hogy „nem szereti a vidéket, ragaszkodik a fővároshoz”.

Akik egyébként Gondos évfolyamából a bölcsészkar ifjúsági szervezetében leglelkesebben agitáltak azért, hogy a budapesti hallgatók vidékre menjenek tanítani, jellemző módon, mind Budapesten maradtak, egyikük nem is elégedett meg középiskolával, hanem egyenesen bebokszolta magát egy tanszékre a negyedik emeleten.

Gondos néhány hónapig állás nélkül maradt. A néhány hónapot arra használta fel, hogy lefordított egy klasszikus izlandi regényt (az egyetemen izlandiul is megtanult) és megnősült.

(Folytatjuk)

BÉNYEI JÓZSEF

Véraláfutások ingemen Sebek bíbor és kék ajakkal Szorgalmas az idő billog-vasa Égő hús fintorog a század

Szombatig tart a szomorúság Kitakart halottak vacognak A létezés ásító tömegsír

A vasárnapokat beszögezték

Imádni oltár arcnyi sincs De minden minden áldozat csak Feladom fehér ingemet (Ne sírjatok a számadáson) Meztelen állok

Mint az isten

Buda István:' Hajnal

8

Mint az isten