Hevesi Szemle 16. (1988)

1988 / 6. szám - VERS - PRÓZA - Polner Zoltán verse - T. Ágoston László: Lapzárta

álmodott, hogy kinyitja az újságot és ott áll a neve vastag betűkkel szedve egy cikk alatt. Az emberek köré sereglettek és elismerően bólogattak: „ez igen .. De itt mindig fölébredt, mert nem tudta a folytatást.

És valóban eljött a nap, amikor ott állt az újságban a neve vastag, fekete betűkkel szedve, de senki se ünnepelte. Ügy mentek el mellette, mint más hétköznapokon, még a kalapjukat se billentették meg. Csak a szemben ülő kolléga jegyezte meg félhangosan: „majd belejössz te is öcsi. ..”

A titkárnő bedugta a fejét az ajtónyíláson és megkérdezte:

— Van még valami gépelnivaló, főnök? Mennem kellene a gyerekért az óvodába . . .

— Készen vagyunk, Piroska, menjen csak! Hanem erről a főnöközésrö! szokjon már le végre! Ez nem hivatal, szerkesztőség.

— Oké, majd igyekszem leszokni róla. Viszlát, kellemes hétvégét!

— Magának is, megérdemli. Pihenje ki magát! Meglehetősen zűrös lapzártánk volt . . .

Amikor elment, ő is összeszedte a kéziratokat, becsúsztatta a táskájába és hazafelé készülődött. A fülében még ott csengett a főnök szó. Utálta ezt a megszólítást. Ridegnek, embertelenül hivatalszagúnak érezte. Egy tíz év előtti főszerkesztőjére emlékeztette, akit hivatalból neveztek ki a szerkesztőség élére. Korábban se nyomdát, se szerkesztőséget nem látott még belülről. Az első nap bejelentette:

— Ha az elvtársaknak valamiféle közölnivalójuk van, jelentkezzenek be a titkárnőmnél és én majd üzenek, kit mikor tudok fogadni. És nem szeretném, ha a folyosón leszólítgatnának, hogy főnök, az én ügyem fontosabb. Higgyék el, én jobban tudom, mikor mi fontos, meg sürgős.

Egy év alatt kétszer cserélődött ki a szerkesztőség munkatársi gárdája. Mindenki elment, csak a főnök maradt. Azt is az újságból tudták meg, hogy Munka Érdemrendet kapott.

A lap azért mindig elkészült valahogy. Káromkodva, fogcsikorgatva, de elkészült. Már régen elvesztette az illúzióját a magasabb régiókban élő toll- forgatókról. Megtanulta, hogy ez is épo olyan szakma, mint a többi. Itt is izzadni, verekedni kell, hogy valamit elérhessen az ember, s a kollégák között legalább olyan kevés a grál lovag, mint az esztergályosok között.

ö is állást keresett. Felajánlották neki ezt a kis lapot. Elvállalta. Azt hitte, végre nyugodtan dolgozhat, és lapot csinálhat. Érdekes, színes újságot, amit szívesen olvasnak az emberek. A kollégákkal nem is lett volna baj. Értették a dolgukat. Csak hát a vezér.. . Egy nap leszólt telefonon, hogy holnaptól nekik is a portán kell aláírniuk a jelenléti ívet. Aki késik, fegyelmit kap, mint a többi alkalmazott. Hiába magyarázta, hogy órabérben nem lehet újságot írni, érvei nem hatották meg a vezérigazgatót.

— Túl sokba kerültök nekem ahhoz, hogy még a munkafegyelmet is rontsátok — mondta és lecsapta a kagylót.

Másnap a főmérnök hívta föl telefonon. Bejelentette, hogy addig nem adhatják nyomdába a lapot, amíg ő el nem olvasta a vidéki gyáregység fejlesztéséről szóló riportot. Ha ráér, majd átfutja.

— De holnap nyomdába kell adnunk az anyagot — ellenkezett. — A telepvezető, meg a műszaki igazgató jóváhagyta. Ti már egymásban sem bíztok?

— Szerkesztő úr! — üvöltötte a másik ingerülten. — Ne felejtsd el, hogy ez a mi lapunk, és ha a vállalat úgy határoz, hogy nincs rá szükség, megszüntetjük. Érted, ugye? De akár úgy is dönthetünk, hogy a szerkesztőre nincs szükségünk. Kivel fogsz vitatkozni munkanélküliként? Hidd el, jobb, ha végrehajtod az utasításainkat, mert mi jobban értünk ehhez!

35