Hevesi Szemle 16. (1988)

1988 / 5. szám - OLVASÓINK ÍRJÁK

Kegyelettel, de kritikával Nemzeti hagyományaink margójára, jóindulattal • Olvasóink írják 1. A Hevesi Szemle (XVI. 1988., 4., 59 —65. o.) rendkívül igényes interjút kö­zölt, Gábor László írását, Koncz János totóival az újabb székesfehérvári ása­tások eredményeiről. Az interjúban dr. Kralovánszky Alán osztályvezető (Ma­gyar Nemzeti Múzeum) és dr. Fülöp Gyula régész, a Fejér Megyei Múzeu­mok Igazgatóságának helyettes igazga­tója adtak nyilatkozatot az újabb ása­tások eddig is ismert eredményeiről. Elöljáróban meg kell mondani: az aláb­bi széljegyzetek nem kritikai természe­tűek, csupán egy, immár kívülálló, de a magyar államalapítás korát negyed- százada kutató olvasó észrevételei. 2. Ami a „Nemzeti Kegyeleti Emlék­hely” kialakítását illeti: magánvélemé­nyem, hogy a kultuszláz a kulturáltság rovására megy: ez nem vonatkozik Szé­kesfehérvárra vagy (Ó)Pusztaszerre. Több a kegyelet és az emlékhely, mint a reájuk vonatkozó ismeret! Ennek a bur­jánzásnak napjainkban különös jelen­tősége, és különös veszélyei vannak. Han­gozzék bár durván: a hagyományait őr­ző nép akkor lehet csak hű azokhoz, ha ismeri is azokat! (Ez nem aforizma: ténykérdés.) Más kérdés, hogy egy-egy ilyetén emlékhely létrejöttét állami és társadalmi szervek mennyiben támogat­ják. Székesfehérvárott minden megemlé­kezésnek helye és hagyománya is van, s ezeket ápolni kötelesség. „Emlékhely” létrejötte azonban csak akkor igazolható, ha a körülötte élő ha­gyományokat magvukig letisztítva őriz­hetjük. Ez indokolja alábbi észrevételei­met. 3. A kutatónak mindenkor egyedi és csorbíthatatlan joga saját eredményeit is­mertetni, elfogadtatni — ha sikerül. A székesfehérvári egyház (s nem bazilika, mert egyházjogilag Szent István korá­ban ezt a rangot sohasem bírta!) feltá­rása kérdések tömkelegét vetette fel, már a múlt századi, első leletek előke­rülésekor is. Dr. Kralovánszky Alán va­lóban áldozatos odaadással, évtizedeket szentelt a fehérvári egyház mennél tel­jesebb feltárására, s nyilatkozatai sze­rint, erre törekszik még éveken át. Hig­gadt, kritikus szemlélete és publikációi árnyékában azonban megbújnak tetsze­tős. de nehezen bizonyítható, sőt olykor elfogadhatatlan feltevések is. Feltevésre feltevést építeni nem lehet. Lássuk a kritikus példákat; 4. Ami a bazilika méreteit illeti: az áastó mindig több adatot értékel, mint amennyit a nagyközönség megismerhet. A fehérvári egyház építéstörténetére vo­natkozó adatok mindaddig felettébb hé­zagosak maradnak, amíg a teljes doku­mentáció közlésre nem kerül. „István király kriptája” — „mint olyan”, írásos források híján fikció, mégpedig veszélyes fikció. István király kifalazott, de a templom padozata alá ásott sírban, eset­leg kőkoporsóban nyugodott, de mint e sorok írója kimutatta (Művészettörténeti Értesítő, 1972; ALBA REGIA, 1974), minden józan meggondolás szerint nem a ma neki tulajdonított szarkofágban. Ennek Szent István sírládájaként való meghatározása tetszetős, de megalapo­zatlan, 1928-ban keletkezett elmélet. Kultúrpolitikánk és nem mindig letisz­tult művészettörténeti kutatások bűne, hogy ma már az alig 60 éves elméletet „hagyományként” iktatjuk a köztudatba. Magam nem hiszem, hogy csorbulna ha­gyománykincsünk, ha belátnék: ebben a szarkofágban nem a szent király, hanem esetleg fia, Imre herceg nyugodott (rész­letesen, indoklással a fentebb hivatko­zott írásokban). Ezt a véleményemet szóban kijelentvén, többen „el nem fo­gadhatják” — cáfolata azonban mind­eddig nem látott napvilágot. 5. Tiszteletben tartva dr. Kralovánsz­ky Alán munkásságát, személyiségét, a Királysír Bizottság ténykedését, úgy vélem, legelőbb a történeti írott forrá­sok értelmezését kellene aránylag meg­nyugtatóan elvégezni — s aztán jöhet minden más vizsgálat . . . N. A. 87

Next

/
Oldalképek
Tartalom